2011. július 15., péntek

Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!


Nahát, nahát, az alaphelyzet szerint egy fiatal diáklányt annyira elbűvöl egy francia festő képe, hogy köszönőlevelet ír neki, az válaszol neki, és ebből kialakul egy levelezés, ami eleinte ártatlan, ám aztán a képzelet és a fokozódó vágyak folyamán egyre szenvedélyesebbé és merészebbé válik, míg sok-sok hónap után elhatározzák, hogy találkoznak.

Sokan éreztük már azt egy-egy kép, vers vagy regény kapcsán, hogy ez rólunk szól, én is voltam már így, mintha csak nekem szólna a világon, ami persze tévedés, csak éppen metszéspontok alakulnak ki, tehát ilyen formában a képnek a diáklányra gyakorolt hatása hétköznapi dolog. Arra azonban talán már kevesebben merészkedünk, hogy emiatt írjunk a szerzőnek/alkotónak, Delphine azonban megtette. Furcsa. Az, hogy erre még válaszol is egy elfoglalt művész, még furcsább. Mégis megtörténik, a titokzatos huszonéves lány és a nagypapakorú festő levelezni kezdenek és a lány egyre inkább a festő hatása alá kerül, aki ezt viszonylag kis erővel próbálja hárítani egy ideig, aztán nem, hanem enged ő is az érzelmeinek, hiába él a feleségével és szervezi a kiállításait, a titok súlya egyre nő és nehezedik az egész. Delphine-t beszippantja a festő, már csak a levelek érkezését várja, nem éli a saját, független életét, nem érintkezik a kortársaival, hanem valósnak vélt érzelmeitől függve csak az idős férfira gondol és a kettejük kapcsolatára.

Bár egyre merészebbek a levelek, szexuális tartalommal, mégsem válik vulgárissá a levelezés, vagyis maga a levélregény nyelvezete, hanem Hermann végig finoman egyensúlyoz, hogy mégis megmaradjon az ésszerűség látszata, vagy nem is tudom hogyan nevezzem, hiszen mégiscsak két értelmiségi emberről beszélünk, az egyiket a beteljesületlen fiatal vágyai hajtják, a vágy arra, hogy valakit szeressen és viszontszeressen, ami a közvetlen környezetében nem tudott megvalósulni, a másiknak meg gondolom (vagyis egészen nyilvánvalóan) imponáló, hogy férfiként tekint rá egy nála jóval fiatalabb nő.

Engem egyedül a visszaemlékezések, a gyerekkori emlékek egymásnak történő elmesélése untatott, persze értem én, hogy az egymás felé történő megnyílásról van szó, amihez hozzátartozik ez is, de mivel az egésszel amúgy sem értettem egyet (kb. negyven év azért már túl sok!!! nekem ezt ne akarja megmagyarázni senki sem), így aztán főleg nem tudtam értékelni. Ettől függetlenül érdekes az egész és bár valójában ez szomorú dolog, de hitelesek a szereplők, vártam a végét, hogy mi lesz velük, beteljesül-e vagy sem, hm, érdemes kivárni.

Nekem ennyi: 8/10

Eredeti cím: Prioritaire
Megjelenés: 1999
Fordító: Kertész Judit
Kiadó: Polar Alapítvány / QLT Műfordító Bt.
A kiadás helye: Szeged
A kiadás éve: 2003
A kötés típusa: keményborítós
Oldalszám: 184 oldal
Ár: 1600,-
ISBN-szám: 963-206-853-X

2011. július 8., péntek

Csend

(Nem megy ez nekem mostanában, így lefújom saját magamat, ha nem is teljesen, de mindenképpen kisebbre. Nem mintha feltételezném, de ha mégis bárki megkérdezné miért, hát akkor annyi, hogy már kilelkiztem magam az okokról és pont ez a(z egyik) lényeg, hogy privátabbra veszem az olvasást és úgy magamat is. Azért köszi továbbra is, hogy elolvastok sorokat itt nálam könyvekről, aztán remélhetőleg az egész könyvet is, ez lenne a cél.)

2011. július 7., csütörtök

Tóth Krisztina: Pixel


Magával a szövegtest fogalmával nem találkoztam még ezelőtt, amit amolyan alcímként tüntetnek fel itt-ott, így persze felkeltette az érdeklődésem, hogy na már most miért is? Egyrészt minden fejezetcím tartalmaz egy testrészt is, de ez még túl direkt és szimpla lenne magyarázatnak, másrészt ha igazán belemélyedünk, akkor vehetőek észre a történetek közötti kapcsolatok, hiszen egy-egy szereplő újra felbukkan, csak éppen lehet, hogy egy kicsit más megvilágításban.

Gondoltam rá, hogy családfát kellene rajzolnom, mert annyira szerteágazó az egész, nem csak rokoni és baráti szálakat tekintve, hanem földrajzilag is, Franciaországon keresztül bejárjuk Magyarországot, Romániát és Görögországot is. Nevek pedig nem mindig vannak, vagy csak később derülnek ki és így igazán izgalmas kirakóként is, másrészt persze többnyire szomorú. Egyáltalán nem vidám könyvecske, de amelyik annyira egyszerű, azt ne is Tóth Krisztinánál keresse senki sem, mert ő azért elég széles érzelmi spektrumot képes bejárni.

Itt jön számomra az a kis szépséghiba, ami miatt nem tudok maximális pontszámot adni, hogy annyira tökéletesen tud írni Tóth Krisztina és erőlködés érzete nélkül, hogy természetes, hogy ő van a magyar író- és költőtársadalomban, ha új kötet van, akkor csodálat és tisztelet, ami mind kijár neki természetesen, mert tényleg szeretem az írásait, csak a Pixelben nem forradalmi újdonságot hoz, hanem folytatja azt, ahol az előző köteteinél abbahagyta, amiben ő jó, vagyis érzékletesen leírni az emberi kapcsolatokat szépen megfogalmazva. Nem akarom ezt érezni, mert egyszerűbb lenne szimplán szeretni, de kicsit iparosmunka szaga van már a szerkezet miatt is, és ezt nem tudom eltüntetni az agyamból sajnos.

A kötet egyes írásai megjelentek már az Expander és a Körkép 2011 c. könyvben is.

A könyvet köszönöm a Magvető Kiadónak!

Nekem ennyi: 9/10

Kiadó: Magvető
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírborítós keménykötés
Oldalszám: 166 oldal
Ár: 2490,-
ISBN-szám: 978-963-14-2868-1

2011. július 4., hétfő

Miklya Anna: A hivatásos


Miklya Annáról már hallottam egy éve, az Eloldozás kapott méltató szavakat és bár az még nem került sorra, a Könyvhéten azért kiemelt figyelmet kapott tőlem a Jelenkor Kiadó standja, mivel A hivatásos még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Tudom milyen egyetemistának lenni, olyannak, aki nem milliomos családból származik és a könyv is anyagi nehézségekkel kezdődik, csak éppen Tófalvi Erika más utat választott, ami aztán az egész életére kihatott.

Fülszöveg: Miklya Anna második regényének elbeszélője intelligens és szép lány, aki az egyetemisták gondtalan életét éli. Anyja halálával és kishúga születésével azonban mindez gyökeresen megváltozik: kiderül, hogy a családnak hatalmas adósságai vannak, és apja csekély fizetéséből képtelenek a továbbiakban megélni. Minden gond Erika nyakába szakad, mert apja gyakorlatilag tudomást sem vesz a problémákról, inkább naphosszat a szobájában gubbaszt, és imádott kőzeteit tanulmányozza. Azért, hogy családját eltartsa és kishúgát felnevelje, Erika prostituálttá válik. Évek múlva egyik ügyfele kapcsolatai révén egy budai egyházi gimnáziumban szerez magának állást tanárnőként…

A fülszöveg persze ennek a könyvnek az esetében sem pontos, hiszen azért a regény legnagyobb része abban a bizonyos budai egyházi gimnáziumban játszódik, az egyetemista évekről nem sokat tudunk meg, bár amit igen, az is épp elegendő. Lassabb tempóban két óra alatt is elolvasható, én megtettem már kétszer és arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen ez nem is annyira Erika története, hanem a környezetéé, aminek ő csak egy apró eleme. Ő maga is kimondja, hogy gyakorlatilag nincs is saját élete, teszi amit tennie kell, nevel, tanít, dolgozik, de az érzelmeiről kevés alkalommal nyilatkozik, érzelmi megnyilvánulásai sincsenek sűrűn, üres, de inkább korán kiüresedett.
Jobban belelátunk az iskola szerkezetébe, hogy a hierarchiában ki hol áll, illetve ez mivel jár, van persze szigorú igazgatónő, a kiskutya helyettese, a menő tanár, a menő srác, a csúnyácska lány, az iskolapszichológus, gonosz gazdaságis néni és maga Helga jelenti a legnagyobb feladatot, hiszen őt Erikának lányaként kell felnevelnie, miközben "csak" a húga. Egészen hiteles korrajzot kapunk, mindenki hiteles a maga szerepében, ebben mondjuk könnyebb Annának, hiszen majdnem velem egykorú, 1987-es születésű, így még saját magának is frissek az emlékei, illetve hallott anyagból is könnyebb így dolgozni.
Igen-igen, ez volt számomra a legérdekesebb dolog, amin sokat gondolkoztam, hogy ilyen fiatal írók honnan veszik a témákat, amit aztán ennyire részletesen tudnak visszaadni, és nem is az iskolai dolgokra gondolok, hanem pl. Erika prostituált lényére, meg az összes szexuális jellegű részre. Bár persze itt nem azt mondom, hogy annyira hihetetlen dolgokról írna, mert nem, mindannyian élünk, lélegzünk, szexelünk, ez így normális, csak maga a témaválasztás miértjére lennék kíváncsi, hogy mennyire jött közvetlen környezetből az ihlet vagy egésze távolról.

Meglehet megint feleslegesen töprengek ezen, de ez akkor is érdekes élmény volt, másfajta íze van egy kicsit egy olyan kortárs könyvnek, aminek a szerzőjével egy korú vagy és az egészben azt érzed, hogy körülötted játszódik és azt a köznyelvet használja, amit én is és jó ez. A következő lépés: Eloldozás.


"Van egy egyszerű megoldás, felelte Agács. Egyszerűen megpróbálhatnád megtartóztatni magad.
Micsoda? – néztem rá döbbenten. Te meg tudnád magad tartóztatni?

Ez volt ismeretségünk alatt a legszemélyesebb kérdés, amit feltettem neki. Nagy meglepetésemre válaszolt.
Az embernek egyszer el kell döntenie, hogy a vágyait hagyja megalázni, vagy saját magát."

Nekem ennyi: 9/10

Kiadó: Jelenkor
A kiadás helye: Pécs
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírborítós keménykötés
Oldalszám: 172 oldal
Ár: 2500,-
ISBN-szám: 978-963-676-502-6

2011. június 27., hétfő

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur


"- Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbanna ez az egész!

- Mi? Egész Magyarország?
- Akár. De én Budapesttel is beérem."

Az a bajom ezzel a könyvvel, hogy a nagy igyekezet ellenére, hogy most majd egy új szemszögből látjuk magunkat és Budapestet, egy szörnyen mesterkélt és klisékkel teleszórt regény lett, ami pont ezek miatt elvesztette az eredetiségét. Na meg azt a pozícióját, amit azzal foglalt volna el, hogy az underground egy csoportját emelte volna a fénybe, a suhanó biciklis futárokat, akikről amúgy talán még nem született regény.

Részlet a fülszövegből: Bakunyin, Kropotkin, Mahno és Emma Goldman vörös lepelbe burkolják a Hősök terén álló emlékművet. A felvett nevek pesti fiatalokat takarnak; a város kapucnis, biciklis, a házak árnyékában suhanó alakjait. Korunk anarchistái ők – persze a maguk módján, mondhatnánk, hiszen lázadásuk furcsán kisszerű, céltalan, esélytelen. Vagy mégsem? Budapesten mozognak; biciklis futárként nyelik a port és a szmogot, kerülő utakat keresnek a dugókban, és a gyakran kilátástalannak tűnő életükben is. Tüntetésekre és romkocsmákba járnak, falják a várost, ahol valaminek végre történnie kéne, és ahol mára felvonult a teljes magyar lakosság: „legitimisták és kommunisták, szocialisták és keresztények, antikommunisták és hungaristák, melegek és mélymagyarok, paramagyarok és posztmagyarok, békepártiak és toleranciahívők.”.

A srácok egy idő után elvesztették az eredetiségüket, mert azzal semmi bajom nincs, hogy régi anarchisták után választanak maguknak álnevet, és léteznek a saját maguk buborékjában, azonban mikor az írónő rátér arra, hogy ki honnan is jött, akkor olyan, mintha egy kalapból húzná ki a sorsokat és a különböző tulajdonságokat, hogy aztán tényleg előforduljon minden, ami a rendszerváltás következtében a családoknak jutott, legyen az a társadalmi vagy politikai státusz meghatározása. Sajnos egy idő után már csak rajzfilmhősök, nem önálló, lélegző karakterek, akiket totálisan kiszolgáltatottnak érzek a felsőbb hatalmaknak (hasonlóan a mellékszereplőkhöz). Azt hiszem a cérna véglegesen Emma önsanyargatásánál szakadt el, mert tényleg van ez a típus és köztünk járnak, akiknek igazán csak egy jó nagy rázás kellene és helyrebillennének.

A körítése pedig az egésznek a mai Budapest bemutatása, minden tipikus viszontagságával együtt, de minden olyannak tűnt, mintha az írónő csak a Híradót nézte volna és az ott elhangzott sematikus mondatokból építkezett volna és ezek visszhangoznak végig. A stílus pedig nem igazán tetszett, szörnyen modorosnak hatott és tele volt felesleges részekkel, én tényleg nem tudom így utólag, hogy ezt mennyire gondolta komolyan, mert még szarkazmusnak is rossz. Az viszont pozitívum, hogy annak ellenére, hogy egyre inkább csóváltam a fejem, mégis érdekelt, hogy mi lesz a következő cselekedetük, merre sodródnak, mert a megfelelő tempóban pörög és ez azért kellett.

Sajnálom, hogy ennyire negatív lett az egész, mert amúgy amit legelőször olvastam Szécsi Noémitől, a Finnugor vámpír, arra a mai napig szívesen emlékszem vissza, eléggé ötletes és formabontó kis regény, meg amúgy jó, hogy sokféle stílusban és témában ír, nem ragadt le csak egynél, mint sokan mások, de ez most az én megítélésemben nem sikerült valami jól.

Nekem ennyi: 6/10

Kiadó: Ulpius-ház
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2009
A kötés típusa: fűzött
Oldalszám: 285 oldal
Ár: 2990,-
ISBN-szám: 978-963-254-244-7

2011. június 20., hétfő

Bryan Lee O'Malley: Scott Pilgrim feltámadása

Na erről a hatodik, befejező kötetről már igazán nem tudok sokat locsogni, csak teljessé akarom tenni a bejegyzés-sorozatot, mert aki eddig nem szerette, az nem itt fogja megszeretni, na meg akkor el sem jut ehhez a részig, akinek meg újdonság, az ugorjon vissza a Scott Pilgrim kivételes átlagéletéig.

Számomra pozitívum az egész sorozat alatt, hogy a grafika egységes és ugyanolyan színvonalú maradt, mert bár az O'Malley szemére vethető, hogy a történetvezetésben voltak apró süllyedések és kiugrások, de a rajz az végig szuper. A lelkesedés és a szórakoztatás igénye végig érezhető, az a cél, hogy Scottékat megszeresse a világ, (na meg azért magát Kanadát is) és ez szerintem sikerült, vagyis nálam 100% sikeres a küldetés teljesítése, sőt. Nagyon tetszett a sorozat humora és öniróniája is, az, hogy bár nyilván O'Malley is tobzódik a 21. században, de képes volt kívülről is rálátni az egészre és odacsapni egy-egy apró elejtett mondattal is, amin lehet, hogy sokan átsiklanak, de hát kell ez.

A hatodik részben már csak Gideon-nal történő összecsapás van hátra Ramona exei közül, aki egyben a legnagyobb hatalommal bíró és legveszedelmesebb ex. Ha lehet ilyet mondani egy vonalas rajzú fekete-fehér emberkére, hogy eszméletlenül szexi, akkor Gideon Graves nagyon az, mert persze imádom én Scott-ot, élőben inkább persze, hogy vele találkoznék (ja egyébként az egyik könyvtárban megláttam már a magyar Scott Pilgrimet, a srác köbö 90%-ban megtestesítette, csak fiatalabb volt :/), na de ábrándozni lehet. Gideon gonosz, mindent bevet, hogy megsemmisítse Scott-ot, aki persze az összecsapás előtt szenved még egy sort, ami érthető, hiszen Ramona otthagyta az ötödik kötet végén. Na de visszatér, sok az akció, mindenki küzd mindenkivel, Ramona sem tétlenkedik, aki mint női főhős, továbbra is kimagaslik (most itt meg O'Malley vagy a csaját vagy az álomnőjét rajzolta meg...), vannak kisebb váratlan fordulatok, na de azért a vége elképzelhető olvasatlanul is.

Az meg külön csemege volt, hogy három általam kedvelt magyar képregényrajzoló is lehetőséget kapott pár Scottos képkocka rajzolásához, amik a kötet végén kaptak helyet.
Lakatos Istvánban éreztem legkevésbé a lelkesedést, szeretem a rajzait, de Bryan Lee O'Malley-től elég távol áll és ez sajnos látszik is, olyan legyen valami mert muszáj, de semmi több, bár meg kell jegyeznem, hogy az Állattemetőt felülről ábrázoló képkockája tökéletes, abban érzem őt.
Gróf Balázsé olyan tényleg grófbalázsos lett, hadd ne magyarázzam tovább. :D
Csordás Dániel Nocturne c. kötetét olvastam már, na az is elég távol áll a szórakoztató könnyed kategóriától, mégis azt érzem az ő öt oldalát olvasva, hogy na igen, ez az, ez nagyon jól sikerült, ez tetszik a legjobban. Jó a témaválasztás, a megvalósítás és persze nem tagadom, hogy a Széchenyi tér miatt is elfogult vagyok, mert azért ez mégiscsak egy országos kiadásba került, be, ha meg ideveszem Grófot is, akkor Pécs az uralkodó. :)

Az előző Scott Pilgrim-kötetekről írt bejegyzéseim megtalálhatóak itt.

Az első képkockától kezdve imádtam, imádom és imádni is fogom, klassz mindegyiket a polcomon látni.

Nekem ennyi: 8/10

Eredeti cím: Scott Pilgrim's Finest Hour
Megjelenés: 2010
Fordító: Somogyi Péter
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírborító
Oldalszám: 262 oldal
Ár: 1990,-
ISBN-szám: 978-963-310-025-7

2011. június 17., péntek

Böszörményi Gyula - Machó Zsófia: Ezopara 1. könyv

Böszörményi Gyula gyerekregényeiből én már kimaradtam, pedig tutira olvastam volna, ha fiatalabb lennék, szóval először kb. 2 éve a Rémálom Könyvek-sorozatra kaptam fel a fejem, hogy ez valami nagyon egyedi és furcsa ifjúsági regény lehet, érdemes lenne beleolvasni, ami elmaradt azóta is, de tervben van még mindig. Aztán jött az újabb fekete-regénysorozat, az Ezopara, ami jelenleg a harmadik köteténél tart és csak annyi volt meg belőle, hogy fura valami, ezoterikus parafrásszal meg Kispál- és Kiscsillag-számokkal és nem nagyon tudtam hova rakni, hogy pl. mennyire vegyem komolyan.

Fülszöveg: Azt gondolod, hogy manapság már soha, sehol, semmilyen körülmények között sem találhatsz igazi csodákra?
Ez a történet hat (három lány és három fiú) tökéletesen átlagos fővárosi fiatalról szól, akik pontosan ugyanezt gondolják, míg egy nap gyászkeretes levelet nem kapnak.
Szebi, Hanne, Spangli, Berke, Oberon és Anett egy olyan ember temetésén ismerkednek össze, akiről ők maguk még soha életükben nem hallottak, s akiről hamarosan az is kiderül, hogy talán nem is annyira halott, mint hitték.
A hat srác hatféleképpen viszonyul az élethez, így az egyikükben akár magunkra is ismerhetünk, s aztán velük együtt törhet ki rajtunk az Ezo(terikus) Para(frász)!
Nyomozás Lovasi-dalokkal a varázslat és valóság határmezsgyéjén.

A három lányhoz és három fiúhoz arcok is vannak társítva, minden fejezetcímnél ott van a képe annak, aki éppen elmeséli a történetet, amit nagyon jó ötletnek tartok, hiszen így megvan annak az illúziója, hogy mindez igaz történet, nem csak mese. A könyv impresszumában pedig írták, hogy mindez először az e-regeny.hu-n jelent meg, ott pedig még több kép van az egyes szereplőkről, meg kiegészítők is a történethez, szóval jó kis koncepció ez. Nem mindegyiküket éreztem eltaláltnak, Anett és Oberon az, akiket kicsit túlzásnak éreztem, tulajdonságokban és beszédstílusban egyaránt, Bereniké és Szebi szimpatikusak voltak, még ők beszéltek a leginkább úgy, mint én, Hanne németes magyarját nem nagyon tudtam megszokni, Spangli meg az a típus, akit messziről elkerülök. :D

Az tény, hogy ennél vegyesebb társaságot nehezen tudott volna alkotni az író(k), az már magában érdekes, hogy mit kezd egymással hat ennyire különböző kamasz, a történet meg izgalmas és élvezhető végig, tudom, közhely, de olyan volt kicsit, mintha én lettem volna a hetedik a bandában. :) Csömör Zoltán halott vagy sem, kik az árnyalakok, ki szórakozik, vagy van-e egyáltalán móka, és mindez a hétköznapi Budapest utcáin játszódik, néha megszólal az Örökre szívembe zártalak, ami szívcsücsök, úgyhogy nekem ez a része is nagyon tetszett a regénynek, hogy összefonódott a zenével.

Nos, szóval vannak klasszikus ifjúsági regények, ez nem az, a magyar piacon igenis újítónak számít (szerintem), szerkezetében, merészségében, laza hangvételében, amit jobban kellene terjeszteni és népszerűsíteni. Azt az egyet sajnálom, hogy annyira félbe lett vágva az első kötet, hogy nagyon a másodikért kiált, hogy minél hamarabb!

Nekem ennyi: 8/10

Kiadó: Pongrác Könyvek
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2010
A kötés típusa: füles kartonált
Oldalszám: 186 oldal
Ár: 2900,-
ISBN-szám: 978-963-88811-3-7

2011. június 16., csütörtök

1

Nem, most nem erről a filmről van szó, amit amúgy nézzetek meg, hanem, hogy pontosan egy éve startoltam ezen a napon, az első könyves bejegyzésem pedig egy nap múlva következett, Békés Pál Lakótelepi mítoszok c. könyvéről.

A bejegyzések, amik termelődhetnének már ezerrel, piszkozat formájában várakoznak egyelőre, de nem sokáig, mert bár az utóbbi pár napban nem tudtam őket megírni, mert pl. itt voltam: K2 (csak röviden), utaztunk, előadtunk, élveztük (többnyire), utaztunk és most itt vagyok. Szeretnék statisztikákat csinálni, majd lesz is, addig is itt ez a szép torta, egy ilyet szívesen elfogadnék, vagy bármit, ami baglyos.


2011. június 11., szombat

Neil Gaiman: Sosehol

Esemény: második próbálkozás Gaiman tündérmeséivel, az első is felemásra sikerült, na ez meg egyértelműen nem jött be. (Halk megjegyzés: a Sandman persze más kategória, az öt csillagos.) Alapjában véve arra voltam kíváncsi, hogy a Lenti Londont hogyan fogja felépíteni az író, milyen lényekkel és mennyire lesz a valóságtól elrugaszkodott, de ennél még A temető könyve is jobban magával ragadott, olvastam én, olvastam, mert eszembe sem jutott félbe hagyni, de az egészben nem éreztem a lelket, azt, hogy konkrét karakterek lennének, akik valamit valamiért csinálnak, van fejlődésük és igazi érzelmeik.

Fülszöveg: Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja.
A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?

Vandemar és Croup egyszerűen röhejes klisék, idegesítő volt mindkettő, külsőleg-belsőleg ennél tipikusabbak már nem is lehettek volna. Richard-nak sem volt túl sok igazi megmozdulása, pedig elméletileg ő a főhős, akivel együtt kellene, hogy dobbanjon a szívem, de ez sem jött össze. Mondjuk az tény, hogy volt egy-két erősebb jelenete, amik nagyon tetszettek (pl. metrós), de ez kevés. A mellékszereplők sem bűvöltek el, még Lamia, a Bársony volt az, aki bármennyi misztikumot is tudott hozni, de persze ő is tipikus volt, tudom, de őt még izgalmasnak tartottam. Tudom jól, hogy Ajtót lehetne nagyon szeretni, ő az aki ilyen szerepkörbe van szánva, de ő is halovány volt. Az egész halovány volt, pedig amúgy érdekes felvetés a Lenti London léte, de a helyszínek megvalósításában sem éreztem semmi eredetiséget és a történet is az a sima egyenes vonalú, ah, nem nyavalygok tovább, abbahagyom, ez nem az én könyvem volt.

Nekem ennyi: 6/10

Eredeti cím: Neverwhere
Megjelenés: 1996 (?)
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Könyvek
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2008
A kötés típusa: papírborítós fűzött
Oldalszám: 269 oldal
Ár: 2480,-
ISBN-szám: 978-963-986-807-6

2011. június 7., kedd

Felvidéki Miklós: Némajáték

Mikor anno a Képregényfesztivál újdonságait nézegettem a neten, ez a történet azonnal felkeltette az érdeklődésemet, egyrészt mert kíváncsi vagyok a magyar képregényesekre, másrészt a pantomimes figurája is bejött. Egy félóra a Központi Böngészdéjében és bár a pantomimes figurája továbbra is jó, maga a kötet már nem annyira nyerte el a tetszésemet.

Fülszöveg: Négy fiatal képregényrajongó úgy dönt, hogy megteremtik álmaik hősét: a fehérre mázolt arcú, néma pantomimest, akinek vészhelyzetben minden ötlete valósággá válik. Ám felbukkan valaki, aki szerint ez a játék túl veszélyes, ezért elhatározza, hogy véget vet neki.

Vajon sikerül győzedelmeskednie a pusztításnak a teremtő képzelet felett?

Felvidéki Miklós a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakos hallgatója, a Magyar Képregény Akadémia tagja. Munkáival 17 évesen díjat nyert a Fumetto nemzetközi képregényfesztiválon, azóta pedig már több hazai elismerést is begyűjtött. A Noname és A fiú, akit Zsuzsinak hívtak szerzője most jelentkezik először önálló kötettel.

Talán a feléig nem is volt vele bajom, a geekek összegyűlnek a Képregénybörzén, eszmét cserélnek, hogy ki szerint mi a fontos egy képregényben, mire vevő az olvasó, aztán csatlakozik egy csaj is és elkezdik a Pantomimes történetét, mindig kicsit alakul, közben ide-oda kapcsolgatunk, ugye ezek alapján két fő szál van: a Pantomimes és a négy képregényes, na meg belép kicsit Oszvald is, a műkritikus, aki aztán Pantomimes ellenfelévé válik.

Tehát a képregényelméleti fejtegetések jók, a grafika azonban nekem nem jött be, kezdetlegesnek, vázlatosnak tűnt, mint ami nincs még befejezve, hanem csak skicc, persze tudom, hogy nem, ez Felvidéki stílusa, na de ízlések és pofonok. Akkor forgattam igazán csak a szememet, mikor Pantomimes a boltban vásárol és akkor egyszer csak megjelennek a pesti underground-arcok, és ez még jól a szánkba is van rágva, mint valami abszolút gagyi klisé, hogy tényleg már csak ez hiányzott és a karakterek is rendkívül tipikusak. Nem tudom mennyire akart ez az egész a képregény műfaja előtti tisztelgés mellett ironikus is lenni, egyszerűen nem vagyok képes józanul megítélni, mindenesetre tetszik a lelkesedés, de azért ez még nem az igazi.

Interjú a szerzővel itt és egy alapos elemzés itt.

Nekem ennyi: 6/10

Kiadó: Nyitott Könyvműhely
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: kartonált
Oldalszám: 112 oldal
Ár: 2490,-
ISBN-szám: 978-963-310-049-3

2011. június 4., szombat

Alessandro Baricco: Selyem

Emlékszem mikor tavaly tavasszal elkezdtem Baricco-könyveket olvasni, ezt pl. az egyik kertvárosi helyijáraton két fordulóban sikerült, akkor a Selyem valami elképesztő módon lenyűgözött a maga rövidségével, stilizáltságával, ám mégis rendkívül érzelem-gazdagnak éreztem. Nemrégiben újraolvastam és bár még mindig egy csodálatos történetnek gondolom, valami hibádzik egy nagyon-nagyon picit, szinte alig észrevehetően. Nem is tudom megmagyarázni, meglehet más érzelmi állapotban vagyok én is, és amiatt hat rám másképp, de ettől függetlenül továbbra is tartja magát szorosan a Tengeróceán mögött.

Az író szavai: "Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának."

"Egyébként azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék.
Talán kitűnik majd, hogy sorsukat oly módon szemlélik, ahogyan az emberek többsége egy esős napot szemlél."

Hervé Joncour egy fiatal francia kereskedő, akinek nem szokványos munkája abból áll, hogy idegen országokba utazik abból a célból, hogy selyemhernyó petéket vegyen, majd hazatérve városába eladja őket a helyi iparosoknak. Ám egy váratlan és pusztító járványnak köszönhetően a legtávolabbi utazására vállalkozik, Japán egyik eldugott szegletéből kell hoznia egészséges petéket, hogy a gyárak fent maradhassanak és a város se menjen tönkre. Elutazik Japánba, az Európától annyira különböző országba és ott kezdődik az, ami megváltoztatja Hervé-t.

A (kis)regény nincs 100 oldal, ami van, az is szellős, hiszen 65 kisebb fejezetre van leosztva és az egész annyira Bariccos, hogy nehéz is megmagyarázni, de ez az író nagyon tud valamit, hogy mivel tegye önmagát egyedivé és utánozhatatlanná. Nem használ terjengős leírásokat sem a tájról, sem az emberekről, csak néhány fontosabb adatot, ám az mégis elég ahhoz, hogy összeszoruljon a szívünk és én sokszor csak nagyokat sóhajtottam.

Nekem ennyi: 9/10

Eredeti cím: Seta (Silk)
Megjelenés: 1996
Fordító: Székely Éva
Kiadó: Helikon
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírborítós puhakötés
Oldalszám: 98 oldal
Ár: 1790,-
ISBN-szám: 978-963-227-278-8

2011. május 30., hétfő

Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen


A könyv megjelent már 2010 végén, el is olvasták többen újdonság állapotában is (pl. itt is, meg itt is, azonban most tavasz közepén lett nagyon felkapott a könyv, ha emlékezetem nem csal, ez nagyban @entropic olvasásának is köszönhető, aki egy nagyon jó kis blogbejegyzést írt róla, volt pár vita meg felemás értékelés és most már a molyon esemény is kapcsolódik hozzá, ami nem sok hasonló kaliberű történettel esik meg.
Sokan szidták, hogy fű de sok erőszak és szex, mások dicsérték, hogy mennyire szép és szerelmes meg kalandos meg minden ami kell, én meg egyszerűen csak kíváncsi lettem, hogy mi is az igazság, legalábbis számomra. Kihívás volt a 900 oldal miatt is, hiszen nem szívszerelemből bevállalni ennyit, még ha könnyen is olvasható, kockázatos, még Anna Gavalda Vigaszágának sem álltam neki, mert ezekre idő kell, odafigyelős idő. Végül az eredmény az lett, hogy egy hónap alatt olvastam el, volt benne egy-két hét, amikor egyáltalán nem nyúltam hozzá, mert nem volt hozzá kedvem, de aztán újra ráhangolódtam és nem volt rossz.

Részlet a fülszövegből: 1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után, amikor keresztülsétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen "sassenach" lesz belőle, vagyis idegen a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön...Urunk 1743. évében.
Miután az általa ismeretlen erők visszasodorták az időben, Claire olyan intrikák és veszélyek közé pottyan, amelyekre az élete is rámehet...továbbá a szívét is összetörhetik. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias, ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.

Nem volt különösebb gondom a könyvvel, sem történetvezetésileg, sem a szereplőkkel, mondjuk Jamie-be nem zúgtam bele, annyira nem is éreztem, hogy az írónő minden egyes szavával azt szeretné kifejezni, hogy mennyire isteni pasi, vagy nekem nem jött át, nem is tudom mikor szerelmesedtem bele regényhősbe igazán (megnéztem az idei olvasmányaimat, januárban volt ilyen, Tejdzsi A csendmadárból). Azt meg egyáltalán nem gondolom, hogy sok lett volna benne az erőszak és a szex, mert hát most komolyan gondolja valaki, hogy az utóbbi sok volt? Nem akarok senkit sem megbántani, ez csak az én véleményem és értékrendem, biztos vannak konzervatívabb olvasók, na de a kaland és szenvedély sok egyéb szabályt felül ír. :)

Nem akarom most mindegyik szereplőt kielemezni, van belőlük sok, kedvencem nem lett, bár még Geilie Duncan-re mondanám, hogy valahonnan eljutott valahová, meg sok helyszín, ilyen-olyan vár, akció és ellenség tonnaszám, egyszerűen a maga kis kategóriájában kellemes kis olvasmány, van kaland, románc, elvágyódás a régi korba a gépuralta világból, ezzel is biztosan nagyon sok nőnél betalált, volt, hogy jólesett, máskor komolyabb olvasmányra vágytam, ami valóban érzelmeket kelt bennem, mert eksztatikus élményt nem okozott, a kommersz történelmi romantikus nem az én asztalom, de nem bántam meg, hogy elolvastam.

Nekem ennyi: 7/10

Eredeti cím: Outlander
Megjelenés: 1991
Fordító: Farkas Veronika
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
A kiadás helye: Szeged
A kiadás éve: 2010
A kötés típusa: papírborítós
Oldalszám: 912 oldal
Ár: 3490,-
ISBN-szám: 978-963-245-186-2

2011. május 25., szerda

Bill Willingham: Fabulák - Legendák száműzetésben

Abszolút ismeretlen volt számomra ez a koncepció, és maga a kitalálója, Bill Willingham is, bár ahogy utánanéztem a pasinak, kiderült, hogy nem amatőr és a Fables nevezetű képregénysorozat is 2002 óta fut az Egyesült Államokban. Újraértelmezett és modernizált mesehősök, akik egy krimi kellős közepébe csöppentek.

Részlet a fülszövegből: Képzeljük el, hogy a mesefigurák itt élnek köztünk, emberek között. Lakóhelyük New Yorkban van, és oly ügyesen álcázzák magukat, hogy a „mondénok” általában tudomást sem vesznek létezésükről – csak­hogy most gyilkosság történt Mesevárosban. Az ál­dozat Hó Fehérke testvére, Rózsa Piros. A pol­gár­meste­r, a mindig elfoglalt Burkus király, Ordas Farkas rendőrfőnököt bízza meg a nyomozás vezetésével. A szokatlan gyanúsítottak közül vajon ki lehet a tettes? Kékszakáll? Az Álmok Hercege? A titokzatos Ellenlábas, aki elől évszázadokkal ezelőtt elmenekültek a Fabulák Meseföldről? Netán Jankó, aki felfedezte a véres helyszínt?

Egészen mókás volt olvasni ezt a történetet, azon felül, hogy próbáltam én is összerakni a kockákat, ami krimihez nem szokott fejemmel nem sikerült persze, de a legjobb az egészben mégis az volt, hogy nem Jennifer, Mandy vagy Robert volt a főszereplő, hanem olyanok, akiket ismerünk már máshonnan. A fülszövegben említetteken kívül felbukkan még Pinokkió, Hamupipőke, Szépség, Szörnyeteg és Békaherceg is, és baromira tetszett, hogy Willingham nem feltétlen bánt velük kesztyűs kézzel, igenis rámutatott a negatív dolgokra, hogy mi az árnyoldala pl. Szépségnek lenni, voltak piszkálódások és odamondogatások egymásnak. Személyes kedvencem Álmok Hercege volt, aki igazi playboy és Kékszakáll, aki bármennyire is nem az én típusom, azért nagyon hozta a Férfit, akihez nem feltétlen ment hozzá annyi nő (a sorsuk már más kérdés). Jók voltak a rajzok, tetszik ez a stílus, néha kicsit halvány volt a színezés, de összességében nem volt probléma, az érzelmeket is egyértelműen fel lehetett fedezni az arcokon, na meg a feszültségkeltéssel sem volt probléma.

Biztos van olyan, akinek ez olcsó húzásnak tűnik és egy vállrándítással elintézi, hogy már önálló karaktereket sem volt képes létrehozni Willingham, szerintem ez igenis klassz és szórakoztató volt. Úgy hallottam, hogy sajnos a sorozat többi része nem valószínű, hogy meg fog jelenni magyarul, úgyhogy marad az angol, de abból van bőven.

Nekem ennyi: 9/10

Eredeti cím: Fables
Megjelenés: 2002
Fordító: Bárány Ferenc
Kiadó: Képes Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2008
A kötés típusa: papírborítós, de képregényhez illő fényes, minőségi
Oldalszám: 120 oldal
Ár: 2990,-
ISBN-szám: 978-963-9833-06-7

2011. május 21., szombat

Agota Kristof: Trilógia

Az elmúlt évben kezdtem el olvasni az írónő munkáit, sorra került már a Tegnap, Az analfabéta, a Mindegy c. kötet és tavaly nyár végén A Nagy Füzet is, ami anno 1989-ben jelent meg a Magvető Rakéta Regénytár sorozatában. Ezekről majdnem mind írtam is itt a blogon, lásd itt, és már csak a Trilógia volt vissza. Utoljára, mert ez a legnagyobb hangvételű, a legnehezebb talán és mint kiderült a legösszetettebb is. Többek között azt szeretem Agota Kristofban, hogy mindig meg tud lepni, olyan csavarokat épít a történetbe, hogy egyfolytában leesik az állam vagy épp elszorul a szívem, így lelkileg is elég megterhelő és felzaklat folyamatosan. Szóval aki nem szereti saját magát felzaklatni, az egy könyvét se vegye a kezébe, a másik tábor tegye meg.

Ez nem az a könyv, amit túl akarnék magyarázni, megteszik ezt mások helyettem a neten, felesleges lenne leírni, hogy melyik részben mi történik, ki a főszereplő, akit érdekel, azt érje meglepetés teljes mértékben. Az azonban azért fontos, hogy ahogy a címből is kitűnik, három részből tevődik össze a könyv: A Nagy Füzet, A Bizonyíték és A Harmadik Hazugság, az első önállóan is megállja a helyét, kerek lezárt egész, de azért jó, hogy az évek során megszületett a másik kettő is, mert így nagy igazán a katarzis. Azért itt a Palatinus-féle kiadás fülszövege azoknak, akik mégis szeretnének valami kerek egészet és hivatalosan megfogalmazott dolgot olvasni a könyvről, íme itt van:

Fülszöveg: A magyar származású, Svájcban élő szerző messziről pillant vissza a hazai történelmi tájra, melynek nyugtalanító díszletei között megdöbbenten cudar körülmények között cseperedik két gyerek - talán éppen ő és testvére irodalmi másai. A felzaklatóan nyers, ugyanakkor lenyűgözően őszinte történet azt kutatja, vajon csírázhat-e emberség a történelem által végletesen embertelen létformába lökött szereplőkben, akiket elszakít egymástól a magyar forradalom, és csak felnőttként találnak újra egymásra. A közben eltelt évek során groteszk, keserű szerelmek, súlyos megpróbáltatások révén sodródnak sorsuk beteljesedése felé. Agota Kristof, azaz Kristóf Ágota szenvtelenül kimért, mondhatni férfiasan szikár prózanyelven megszólaló könyve tíz évvel ezelőtti megjelenésekor kisebbfajta irodalmi szenzációt keltett. A kötet hetek alatt elfogyott, és néhány hónap múltán már készült a színházi változat. Azóta számos magyar és külföldi társulat állította színpadra komoly sikerrel ezt a megrázó, olykor szívfacsaró művet, mely az ezredforduló emigráns irodalmának talán legkiemelkedőbb írása.

Három dolog:
Nem lehet kapni a kötetet, több másikat sem, ami szégyen, hiszen 2011-ben megkapta az írónő a Kossuth-díjat, minimum addigra vagy a Könyvhétre ki kellett volna dobnia újra a Magvetőnek vagy a Palatinusnak, akiknél a jogok vannak. (vannak egyáltalán momentán valakinél?)

Olvassátok el, ha nem szépet és örömködőset akartok olvasni, hanem valamit, ami kegyetlenül őszinte és fájdalmas.

Okvetlenül szükséges.


Nekem ennyi: 10/10

Eredeti címek és megjelenések:
Le grand cahier / The Notebook (1986)
La Preuve / The Proof (1988)
Le Troisième mensonge / The Third Lie (1991)
Fordító: Bognár Róbert
Kiadó: Magvető
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1996
A kötés típusa: védőborítós keménykötés
Oldalszám: 452
Ár: 990,-
ISBN-szám: 963-14-2051-5

2011. május 17., kedd

Könyvhét elé, mintha egy nagy táska pénzem lenne


Tavaly foglalkoztam először komolyabban a Könyvhéttel, hogy tényleg átböngésztem az újdonságok listáját, válogattam róla meg még el is mentem és dedikáltattam, nos, ezt idén is így tervezem, bár a hivatalos kiadvány még nincs kész, azért a kiadók honlapját nézegetem. Időben kicsit elcsúsztam, így a következők között lesznek olyanok, amik megjelentek már április elején, nem baj, az újdonság-érzet nálam emiatt ugyanúgy megvan. Szóval majd ügyeskedem a pénzzel, meg ápolom a kapcsolataimat.

Magvető Kiadó link

Tóth Krisztina: Pixel / 168 oldal, 2490,-

Erre vagyok a leginkább kíváncsi, a Vonalkód nagy kedvenc lett, a Hazaviszlek, jó? is tetszett, sőt még a verseivel is megismerkedtem a Porhó c. kötetben.

Ismertető: Napjaink egyik legolvasottabb írónőjének új könyvében az egymásra épülő fejezetek önálló pixelkockákként működnek: önmagukban is egész, egyedi színű, izgalmas fejezetek, de ha észrevesszük közöttük a kapcsolatok összetett rendszerét, valami új és lenyűgöző, nagy történetté állnak össze. Állandó közelítés és távolítás, kicsinyítés és nagyítás váltakozása rajzolja meg szemünk előtt ezt a sajátos és nagyon is élő szövegtestet.

Körkép 2011, vál. és szerk.: Sárközy Bence / 276 oldal, 2890,-

A 2010-eset már olvastam, voltak benne nagyon jó és kevésbé jó kisprózai alkotások is, ha ez idén is így lesz, akkor nem panaszkodom, huszonkettő kortárs szerző úgysem tetszhet egyformán.
Hasonló kiadvány lesz még a versek szerelmeseinek a Szép versek 2011 (248 oldal, 2890,-) és a Rivalda 2011 (496 oldal, 2890,-), ami azt hiszem új koncepció és öt 2010-es bemutatású színdarabot fog tartalmazni. (u.i.: nem új koncepció)

Május végén várhatók. További újdonságok a kiadó honlapján, mert hát lesz még persze az ismert nagy íróktól könyv (Spiró György, Parti Nagy Lajos, Garaczi László), a fiatal költők közül verseskötete jelenik meg pl. Babiczky Tibornak és Varga Mátyásnak.

Európa Kiadó link

Az ő kínálatukból most nem fogott meg semmi sem, ellenben észrevettem bő egy hónapos csúszással, hogy a Modern Könyvtár sorozat design-ja megújult és három új kötet jelent meg, amikből kettő még érdekelne is.

Silvia Avallone: Acél / 504 oldal, 2900,-

Ismertető: A színhely az Elba szigetére néző, toscanai Piombino. Ennek a tengerparti városnak azonban nem sok köze van a „sole mió”-s Itáliához. A helyi iparnegyedben vagyunk, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt bágyadt unalom az élet. Az itt élők hozzászürkültek a környezetüket uraló acélművekhez, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. Az agyonhajszolt apák és a drogmámorba menekülő nagyfiúk az acélgyárban dolgoznak, az asszonyok pedig harmincévesen már püffedt lábbal, fásultan végzik a háztartási teendőket.

A két főszereplő kamasz lány, Anna és Francesca, mégis úgy érzi: csupa ígéret az élet, övék a világ. A végtelen boldogsághoz már csak az kell, hogy betöltsék a tizennégyet, részt vehessenek a nyári ünnepen, megismerjék a testi szerelmet, és eljussanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Lehet-e ez a kiút sivár valóságukból?

Kamaszregénynél jóval több: lebilincselő sodrású, váratlan fordulatokban és erotikus intermezzókban, miniatűrszerű pontossággal kidolgozott jellemrajzokban gazdag, eleven lüktetésű mű az Acél. Egy kiábrándult új korosztály szigorú látlelete Itália sötétebbik feléről.

Will Self: Dorian. Szövegmás / 368 oldal, 2500,-

Na ez meg asszem megint az az eset, mint a Jane Austen meggyalázása volt, csak most Oscar Wilde került sorra, de ettől függetlenül én kíváncsi vagyok rá és lehet, hogy könyvtárból megszerzem majd.

Ismertető: Londonban vagyunk, a szexuális forradalom utáni, de még az AIDS-járvány előtti lázas, féktelen világban, egy új homoszexuális szubkultúra születésének idején. Henry Wotton, a kábítószerfüggő arisztokrata és barátja, Baz Hallward konceptualista művész 1981-ben ismerkedik meg Dorian Grayjel, egy tökéletes testű, még romlatlan fiatalemberrel. És mindketten rögtön beleszeretnek.

Baz videoinstallációban örökíti meg Dorian szépségét, s hogy mi történik aztán Doriannel és a videokazettákba zárt képmásával, azt könnyű kitalálni… A Dorian ugyanis pontosan követi Oscar Wilde klasszikus regényének cselekményét; ám miközben Will Self valósággal versenyre kel nagy elődjével, s az angol nyelv egyik mai nagymestereként létrehozza ezt a bravúros „szövegmást” vagy „imitációt”, mégis mindegyre meghökkenti az olvasót: az ő Dorianjének története mocskos, kegyetlen, visszataszító, vértől és egyéb nedvektől lucskos, rothadó testektől bűzlő… és mégis lenyűgözően vonzó és művészi.

Will Self Oscar Wilde-imitációja egyes kritikusok szerint blaszfémia, egy finom klasszikus regény meggyalázása, mások szerint az angol irodalom egyik legnagyobb mai zsenijének maradandó alkotása.

Guillermo Martínez: Luciana B. lassú halála / 196 oldal, 2600,-

Ez az itt bemutatott Európás könyvek közül a legrégebbi, de ettől függetlenül ezt tartom a legérdekesebbnek.

Ismertető: Tíz évvel ezelőtt Luciana sugárzó szépségű fiatal lány volt – most csak árnyéka önmagának: örökös rettegésben él, mióta meghalt a szerelme, majd őrjítő véletlenek sorozata kezdte elpusztítani mindazokat, akik közel állnak hozzá. Egyre erősödik benne a gyanú, hogy módszeres bosszú áldozata: egyszer durván megsértette Klostert, a híres írót, akinek a gépírónője volt, s aki azóta ördögi ügyességgel álcázza véletlennek a gyilkosságait.

Kétségbeesésében Luciana az egyetlen emberhez fordul, aki megoldhatja a rejtélyt, behatolhat Kloster elméjének és műveinek baljós univerzumába, hogy megtalálja a bizonyítékokat, melyekkel leleplezhetik őt – s talán még megmenthetik Luciana húgát, aki most Kloster, az író rajongója, s a szörnyű logika szerint a következő áldozat lenne…

Nyitott Könyvműhely link

Margaux Fragoso: Csak ha te is akarod / 410 oldal, 3490,- / előrendelhető link

Nem lennék képes végigolvasni, sőt azt hiszem el sem kezdeni, de tudom, hogy vannak akik bírják gyomorral az ilyen történeteket, és amúgy érdekes is, de ez már túl nagy korkülönbség nekem.

Bryan Lee O'Malley: Scott Pilgrim feltámadása / 270 oldal, 1990,- / megjelent már a Képregényfesztiválra link

Felvidéki Miklós: Némajáték / 112 oldal, 2490,- / megjelent már a Képregényfesztiválra link

2011. május 15., vasárnap

Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei

Visszatérés a gyökerekhez, ugyanis olvastam én már sokféle vámpíros történetet (Anita Blake, True Blood, Twilight, Anne Rice), nézek/néztem én sokféle vámpíros sorozatot (Being Human, True Blood, The Vampire Diaries, Moonlight, Buffy, Angel), a filmeket már hadd ne soroljam fel, így épp itt volt az ideje, hogy elolvassam végre az eredetit, Bram Stoker 1897-ben írt meséjét Drakula gróf válogatott rémtetteiről. Évek óta megvan az Ulpiusos kiadás, aztán úgy két éve egy könyvtári kiárusításon rábukkantan a zsebkiadványra is, pici könyv, nem hagyhattam ott Lugosi Bélával a borítón.

A történetmesélés módja naplóformájú, négy-öt ember feljegyzéseiből ismerjük meg az eseményeket, így mindig van egy E/1-ben beszélő személy, ami jó, mert közelibbé teszi az eseményeket.
A regény kezdetekor egy fiatal angol ügyvéd, Jonathan Harker érkezik a zord Erdélybe, hogy egy bizonyos Drakula gróffal beszéljen annak leendő angliai ingatlanjáról, az utazás elhúzódik, a furcsaságok sűrűsödnek, Jonathan félelme egyre nagyobb. Várja őt otthon Mina Murray, a leendő menyasszonya, aki sok időt tölt barátnőjével, Lucy Westenrával. Mindkettejük gondolatai a házasodás körül forognak, több kérő is van, akik aztán visszatérnek a történetbe, a jó öreg és szintén több helyről ismert Van Helsing professzorral együtt.

Így 2011-ben olvasva ezt, amikor is sajnos jobban hozzá vagyunk szokva az erőszakhoz, illetve a tűréshatárunk is kitágult, kissé mosolygásra késztet, hogy anno a 19. század végén mi számított horrornak, mit lehetett eladni ilyen címszó alatt, bár lehet, hogy jobb volt nekik ártatlanul élni és egy-egy üvöltő farkastól megijedni. Egyértelműen az első 67 oldalt tartom a mű legizgalmasabb részének, amikor Jonathan még Erdélyben van, az az, amelyik tényleg öt csillagosan van megírva, hiába utána kezdődnek az igazán nagy dolgok, de Jonathan Harker naplója a konkrét dolgok nélkülözésével, de sejtetéssel igazán izgalmas volt számomra. A második felétől azért nekem kicsit már vontatottá vált, túl elnyújtottá, bár lehet, hogy csak én nem értékelem eléggé a késleltetést és vagyok túl pörgős, de ettől függetlenül elismerésem Stoker-nek.

Nekem ennyi: 8/10

Eredeti cím: Dracula
Megjelenés: 1897
Fordító: Bartos Tibor
Kiadó: Árkádia
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1985
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 291
Ár: 500,- > akció nélküli ár a regikonyvek.hu-n
ISBN-szám: 963-307-070-8

2011. május 10., kedd

Victor Vasarely bűvöletében


Egy kis prezentáció kapcsán mélyedtem el jobban a témában, na persze még mindig a felszínen kapirgálva, mivel a pécsi Vasarely Múzeumról kellett előadnom valamit, amibe persze beletartozott magának a művésznek is a bemutatása. A Taschen-könyv a kezdetektől alapnak számított, hogy mindenképpen el fogom olvasni, ehhez képest ennek az anyaga került bele legkevésbé, mégpedig olyan szinten, hogy jóval a leadása után olvastam csak el.

Magáról a múzeumról nehezebb volt összeszedni az infókat, olyanokat, amik érdemlegesek is, a folyóiratcikkek, internetes cikkek mellett mindenképpen nagy segítség volt az alábbi két könyv:

Aknai Tamás – Sárkány József (szerk.): Vasarely Múzeum

Ebben azt szerettem azon kívül, hogy A/4-es formátumú, hogy Vasarely saját szavai is szerepeltek benne a művészetéről na meg két tanulmány a téma két kiváló szakértőjétől, ami sokat segített a művészetének megértésében, hogy ne csak hipnotikus vonalakat lásson az ember. Tartalmazza továbbá a pécsi kiállítás állandó anyagát, jó nagyban és színesben, szóval ez minőségi, kár, hogy nem beszerezhető, mivel anno múzeumi kiadvány volt, kis példányszámban.
(Pécs: Janus Pannonius Múzeum, 2000)

Prosek Zoltán (szerk.): Victor Vasarely

Hasonlóan jó a pécsi kiadványhoz, csak ezt a Paksi Képtár készítette a vendégkiállítás kísérőalbumaként. Pozitív a kétnyelvűség (magyar-angol kéthasábos megoldás), negatívum viszont egy-két fekete-fehér fotó, szövegében szinte ugyanaz, mint a pécsi kiadvány.
(Paks: Paksi Képtár, 2008)

Magdalena Holzhey: Victor Vasarely

Hű, ez volt az eddigiek közül a legszakmaibb, Holzhey igazán belement az elméleti háttérbe, ami nem baj, csak egy hétköznapi olvasónak, aki nem szakember, kicsit nehezebb megérteni, de megéri a fáradtságot. :)
Igényes volt továbbá a képek válogatása, és az életrajz sem volt száraz.
(Köln : Taschen; Budapest : Vince K. [2005])

Vettem továbbá két könyvet, amik még csak most fognak következni (valamikor), szerintem ezeket is érdemes elolvasnia annak, akit érdekel az op art, vagy csak maga Victor Vasarely.

Victor Vasarely: Színes város

Tartalom: A szociális művészet nem csak egy festmény a forradalmak nagyjairól vagy a munkásosztály diadaláról,hanem egy hatalmas újszerű akció:az ihlet és a tudomány, a kézügyesség és a technológia szövetkezve kreálják a tökéletes"sokszorosítottakat"az egyén számára,és építik a „színes várost” a közösség örömére.
(Budapest: Gondolat, 1983)

Jean-Louis Ferrier: Négyszemközt Victor Vasarelyvel
(Budapest: Corvina, 1982)
Na ennek a címe azt hiszem mindent elárul. ;)

2011. május 8., vasárnap

Farkas Péter: Johanna

Sajnos a magyar szerzők könyvei sokszor háttérbe szorulnak, pedig azért szerepel jó néhány a várólistámon, de az újdonságok közt böngészve örülök, hogy rábukkantam erre a könyvre és végül elolvastam.
A kerettörténetet Őrült Johanna spanyol királynő esete adja, aki egészen fiatalon ment hozzá a férjéhez, akit még harminc éves kora előtt elragadott egy gyors lefolyású halálos betegség, és ezt valahogy nem tudta a helyén kezelni, bár amúgy egész élete nem volt éppen szeretetteljesnek mondható, ahogy az a királyi családoknál szokás volt, főleg a 15. század végén. Johanna nem engedte meg eltemettetni a férjét, hanem hétszáznyolcvanhat napon keresztül bolyongott a holttestet rejtő koporsóval, majd saját gyermekei bezáratták a várba és az egyik toronyban raboskodott további negyvenhat évet, míg el nem hunyt.

Valószínűleg amiatt fogott meg elsőre ez a történet, hogy egyrészt borzalmasnak tűnik ilyeneket átélni, egy nő tébolya, amit egy férfi vált ki, és gyakorlatilag emberi méltóságától megfosztva tengődik több mint negyven évig át, nem egyszerű. Egyrészt nem fest túl szép képet a középkori királyi házakról, hogy milyenek voltak családon belüli kapcsolatok (egyenlő a nullával), na de persze sajnos nem csak ennyire szűken lehet értelmezni ezt az egészet, hanem magára az emberiségre is, hiszen mindenhol előfordulnak hasonló kegyetlenségek.
Nem volt egyszerű lelkileg sem, nekem mint olvasónak sem, de ezzel együtt öröm volt ennyire igényesen megmunkált szöveget olvasni, ahol úgy éreztem, hogy minden a helyén van, még ha épp szörnyű, embertelen dolgokról is volt szó, mert az volt bőven. A szép nem épp a megfelelő szó, mert a megfogalmazott dolgok borzalmasak, de úgy érzem, hogy Farkas Péter valamit nagyon eltalált, engem is meg tudott szólítani, pedig amúgy semmit sem olvastam még tőle és a történelmi témák sem nagyon szoktak érdekelni, de ez kivételes finomság volt.

A könyvet köszönöm a Magvető Kiadónak!

Nekem ennyi: 9/10

Kiadó: Magvető
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírborítós keménykötés
Oldalszám: 120 oldal
Ár: 2290,-
ISBN-szám: 978-963-14-2865-0

2011. május 5., csütörtök

Erlend Loe: Doppler


"Nem bírom az embereket.
Nem bírom, amit csinálnak. Nem bírom, amit mondanak. Nem bírom azt, amilyenek."

Doppler egy középkorú, oslo-i, középosztálybeli norvég pasi, akinek szép családja, jó munkája van, mindannyian lubickolnak a 21. század jóléti társadalmában és mértéktelenségében, míg egy nap Doppler biciklis balesetet nem szenved az erdőben, és hirtelen ötlettől vezérelve felköltözik az erdőbe. Ott hagy mindent és mindenkit, nem magyarázkodik, neki ezt kell tennie, csak ő lesz meg a sátra, míg mellé nem szegődik egy jávorszarvas borjú, aki persze nem csak úgy odapottyant, de kettejük között megingathatatlan szövetség alakul ki.

Nos, napok óta azon gondolkozom, hogy hogyan is közelítsem meg a témát, mit emeljek ki, vagy hanyagoljak el, direkt nem olvastam el újra azokat a részletes és érdekes értékeléseket, amiket már olvastam valamikor (entropic, vargarockzsolt), nehogy nagyon beépüljenek az agyamba, de sok jóra nem jutottam, de azt hiszem a pontszámból egyértelműen látszik, hogy megnyert.

Egyrészről ugye Doppler sokat elmélkedik magáról, a világban betöltött szerepéről, hogy mi is a dolga, erre meg aztán végképp van ideje az erdőben és eközben nem szájbarágósan, de ránk zúdul egy jó nagy adag kritika egyrészt a norvég társadalomról (a jól ismert fogyasztói, magas szinten űzve), meg úgy összességében az egész világról, ami teljesen korrekt és igaza van. Mondjuk az apján kívül a családjáról nem sokat, inkább egy általános viselkedési módot vázol az óvodásról, a kamaszlányról és az anyáról, hogy hol tudnak elveszni a nagy bőségben.

Másrészről, meg ha a rideg tényeket nézem, hogy van egy családfenntartó, aki még csak nem is egy másik nő miatt, hanem a szimpla erdőbe költözésével magára hagyja a feleségét és gyermekeit, nem is igazán érdeklődik felőlük, olyan közönyös minden ember iránt, egyedül azért a kisfiával, Gregus-szal kezd valamit, hogy ne legyen belőle is majd okoskodó norvég, akkor azért nem olyan fényes a helyzet. Doppler maga sem tud elszakadni a társadalomtól, hiszen kisebb-nagyobb terveihez azért szüksége van dolgokra, tehát az elszakadás nem teljes, egyáltalán nem, így végül arra jutottam, hogy nem szabad ezt annyira komolyan venni és szó szerint értelmezni az egészet.

Tulajdonképpen Erlend Loe ezt csinálta a másik két regényében is, amit olvastam tőle (egyik, másik), hogy elsőre képtelennek és furcsának tűnő szituációk sorát vázolja fel, de nem is az a lényeg, hanem mindaz, ami ezek közben a főhős fején átfut, mindezt pedig humoros formában tálalja, mert azért azt meg kell hagyni, hogy Loe stílusát valaki vagy megszereti vagy értetlenkedő lesz, mert szerintem eléggé egyedi és összetéveszthetetlen. Nekem ez a könnyen mesélős stílus tetszik, van mondanivalója bőven, de mégsem száraz 200 oldalon teszi közzé és tényleg, mindenki csak mosolyogjon nyugodtan.

Nekem ennyi: 10/10

Eredeti cím: Doppler

Megjelenés: 2004

Fordító: Lőrincz Balázs Bendegúz

Kiadó: Scolar

A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011

A kötés típusa: puhaborítós
Oldalszám: 192 oldal
Ár: 2450,-

ISBN-szám: 978-963-244-260-0

2011. április 29., péntek

Chuck Palahniuk: Altató

Túl a Harcosok klubján és a Choke-on gondoltam itt az ideje egy újabb Palahniuk-regénynek, na de a Halálkultusz hiába van folyamatosan ajánlva nekem, a borító ocsmányságán még nem tudtam túltenni magam, hasonlóan a Láthatatlan szörnyekhez, ami meg szimplán még hidegen is hagy (egyelőre). Mikor tavaly a megjelenésekor olvastam ennek a fülszövegét, egyből megtetszett, az információs kor kritikája? Hm, ez fincsi lesz, jöhet a téma, plusz még a körítő történet a bölcsőhalálról is izgalmasnak tűnt, de... nem igazán tetszett ez a regény.

Részlet a fülszövegből:
"Carl Streator újságíró egy nap különös megbízást kap szerkesztőjétől: a hirtelen bölcsőhalálról kell cikksorozatot írnia. Alighogy nekilát e nem kifejezetten hálás feladatnak, különös felfedezést tesz: az áldozatok mindegyikének ugyanabból a könyvből, ugyanazt a verset – egy afrikai törzsi mondókát – olvasták fel a haláluk előtti este. Carl fejében hamarosan összeáll a kép, és kezdetét veszi a hajtóvadászat a mondókás könyv fellelhető példányai és a Varázskönyv után, amelyben a gyilkos mondóka eredetije szerepel. A keresésben „segítségére” lesz Helen Hoover Boyle ingatlanügynök – akinek múltja és rózsaszín hajkoronája súlyos titkokat rejt –, Helen titkárnője, Mona Sabbat, a fiatal neohippi boszorkány, valamint Mona megszállott pasija, Osztriga, a Harcosok klubja Tyler Durdenjének ikertestvére, aki akár emberek milliárdjait is könnyű szívvel feláldozná, ha ezzel „megmenthetné” bolygónkat."

Az odáig oké, hogy képzeljük el, mi lenne, hogy ha halálos vírusok terjednének dalokon keresztül, tehát ha szimplán bekapcsolod a rádiót, az mp3-lejátszódat vagy bármi, akkor lehet, hogy meghalsz egy régi Kispál-számtól, ha Fent azt akarják. Mindez nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek, és ez a része jó is volt, amikor Streator monologizált, de ettől függetlenül egy olyan undorító leírásokkal teleszórt road-regény volt, ami csak ment, ment, mint az őrült és úgy érzem, Palahniuk-nak az égvilágon semmi gátja nem volt, inkább nem írom le mikről van szó, de totál elszabadult és ez nekem kevésbé értékelhető. Sok minden lett belesűrítve, aminek egy részét még pár nap után sem tudom hová tenni, Osztriga állandóan a növények burjánzásáról papolt, ami ok, értem én ennek az eszmei mondanivalóját, le tudom vonni a következtetést, de ettől függetlenül ennek az egésznek a megvalósítása nem jött be. Az meg úgyis nyilvánvaló, hogy a csecsemők halála mindenkit megríkat, érzékeny téma, de az a vonal mondjuk korrekt volt. Azonban még most is beleborzongok egy-egy másik jelenetbe, amiért egyébként gratuláció az írónak, mert nagyon érzékletesen és drámaian tud bemutatni bizonyos dolgokat, brrr. Lehet, hogy csak nem elég erős a gyomrom, vállalom és inkább maradok a Harcosok klubja újraolvasásánál, illetve Douglas Coupland-nél, ha társadalomkritikára vágyom.

"Senki nem hajlandó elismerni, hogy zenefüggők lettünk. Az nem létezik. Nincsenek zene-, tévé- és rádiófüggők. De valahogy mégis egyre több kell mindenből, több tévécsatorna, nagyobb képernyő, nagyobb hangerő. Nem bírjuk ki ezek nélkül, nem vagyunk függők, á, dehogy.
Ha akarnánk, bármikor ki tudnénk kapcsolni mindent. (…)
Orwell papa fordítva gondolta.
Nagy Testvér nem figyel senkit. Nagy Testvér énekel és táncol. Nyulakat húz elő a kalapjából. Amikor ébren vagy, Nagy Testvér minden pillanatban megpróbálja lekötni a figyelmed. Mindent megtesz, hogy ne tudj koncentrálni. Mindent megtesz, hogy elárasszanak az ingerek.
Mindent megtesz, hogy elsorvadjon a képzeleted. Míg végül annyi hasznát veszed a fantáziádnak, mint a vakbelednek. (…)
Ha mindenkinek elsorvad a képzelete, senki sem lesz veszélyes többé a világra."
Forrás: http://moly.hu/idezetek/38718

Nekem ennyi: 6/10

Eredeti cím: Lullaby

Megjelenés: 2002

Fordító: Totth Benedek

Kiadó: Cartaphilus

A kiadás helye: Budapest

A kiadás éve: 2010
A kötés típusa: papírborítós keménytáblás

Oldalszám: 276

Ár: 3000,-
ISBN-szám: 978-963-266-159-9

2011. április 26., kedd

Újabb kis statisztika



Addig is amíg megszülöm a bejegyzést Chuck Palahniuk Altató c. regényéről, amiről elég felemásak az érzéseim még mindig, változtattam egy kicsit a fejlécben elhelyezett oldalakon. Eltűnt a Vetítő (filmajánló) és a Heavenicetrip! (zenei ajánló), mert ezeket már nem volt kedvem tovább frissíteni, nyugodjanak békében, ellenben a zenés témára külön blog indult (nem az első ilyen...), azt akit érdekel, elérheti a profiloldalamról. Belépett viszont egy új, a Kiadók szerint csoportosítva, amiben összeszedtem szigorúan ABC-ben, hogy mely kiadóktól mely könyvek szerepeltek eddig a könyves blogon. Az eddigi 75 könyvről szóló bejegyzés 32 különböző kiadótól oszlik meg, kisebb-nagyobb szórásokkal, köszönhetően a recenziós példányoknak.

A legtöbb könyv tőlük olvasható:
  1. Nyitott Könyvműhely: 15 könyv
  2. Magvető: 11 könyv
  3. Agave: 8 könyv
  4. Európa: 6 könyv
  5. Palatinus: 5 könyv
Rajtuk kívül több mint egy szerepelt a Cicerótól, a Könyvmolyképzőtől és a Scolartól.
Ezzel az eredménnyel nekem nincs semmi bajom, sőőőt, nem is nagyon fog szerintem változni a jövőben sem, számomra ők adják ki a legérdekesebb könyveket, nem véletlen, hogy a kedvenc könyveim elég nagy százaléka is ezeknél a kiadóknál jelent meg (lásd a képet).

Akinek van kedve, írja meg kommentben, hogy kik állnak az ő szívéhez legközelebb, kikkel elégedett.


Mindez a szerzőkre vonatkoztatva:
Agota Kristof - 3 könyv
Audrey Niffenegger - 2 könyv
Bryan Lee O'Malley - 5 könyv
Douglas Coupland - 3 könyv
Erlend Loe - 2 könyv
Eve Ensler - 3 könyv
Marjane Satrapi - 2 könyv
Meg Cabot - 2 könyv
Neil Gaiman - 2 könyv
Philip K. Dick - 2 könyv

(statisztikázós-nyilvántartós lelkem most megint kicsit megnyugodott, jutott neki táplálék)

Roger Hargreaves: Miss Fecsegő

"- Nos - kezdte Fecsegő kisasszonyka, és vett egy nagy levegőt..."

Biztosan vannak, akik már a magyar megjelenés előtt is ismertek egy-egy karaktert, gondoljunk itt csak a pólókra, pulcsikra, amiket kapni lehetett az egyik ruházati boltban meg biztos más helyen is, szóval nekem is itt tűnt fel Little Miss Sunshine és a gyerekes oldalamnak rögtön megtetszett. Most pedig Magyarországra is megérkeztek a karakterek, legalábbis egyelőre nyolc, négy Miss és négy Mr., meglepő módon az Agave Kiadótól, akiktől nem megszokottak a gyerekkönyvek. A Mr. Men-sorozat azonban nagyon is szerethető, a felnőttek is vidáman lapozgathatják.

A Miss Fecsegő pár napját elmesélő kis könyvecskében a munkakeresés (és megtartás) nehézségeit ismerhetjük meg játékos formában, megjelennek vendégek is, akik szintén külön kötet főszereplői is, ami feldobja a dolgot, szeretem az összefonódást. A fecsegés persze nem túl előnyös tulajdonság egy munkahelyen, erről szólnak a dialógusok, a befejezéssel sincsen gondom, egy kis félmosollyal csuktam be a kötetet. Azért fél csak, mert a kiadást nem tartom túl jónak.

Szerintem nem gyerekbarát, mivel szimplán kartonált és vékonysága miatt könnyen gyűrődik, illetve egy párévesnek ha egyedül marad vele, nem nehézség kárt okozni benne, így csak szigorúan anya kezébe való, aztán meg vissza a legfelső polcra. Miközben igenis örülnék, ha ezeket a köteteket lapozgatná az egyelőre nemlétező gyerekem, de ahhoz tartósabb kivitel kellene. Konkrétan a mérete egy CD-borítónyi, aminél még a gyógyszertárban kapott ajándékkönyv is nagyobb és keménytáblás, szóval sajnálom a dolgot, nem tudom miért erre esett a választás, de sejtem.

Ettől függetlenül mindenkit csak bátorítanék arra, hogy ismerjék meg ezt az új sorozatot, mert érdemes, csak vigyázzatok rá nagyon. :)

Háttérinfók a figurák keletkezéséről: link

Minden karakter leírása, tulajdonságai: link

A könyvet köszönöm az Agave-nak!


Nekem ennyi: 7/10

Eredeti cím: Little Miss Chatterbox
Megjelenés: 1984
Fordító: F. Nagy Piroska
Kiadó: Agave Könyvek
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 36
Ár: 880,-
ISBN-szám: 978-61-5504-910-1

2011. április 23., szombat

Meg Cabot: Ki nevet a végén?

Ez a rész az írónő The Boy-sorozatának egyik tagja, a magyarul is megjelent A fiú a házból és az Esküvő olasz módra c. felnőtteknek szóló regényével együtt, szorosabban pedig A fiú a házból-hoz kapcsolható. A Ki nevet a végén? is egy újságnál játszódik, mégpedig a The New York Journal (New York City elsőrangú bulvárlapja) dolgozói között, így azért már sejthető, hogy a folyamatos chatting nem igazán a globális felmelegedésről szokott szólni, hanem egymás magánéletéről.

Főszereplőnk most a személyzeti osztályról Kate Mackenzie, 25 éves szőke hajú kék szemű lány, aki nagy reményekkel érkezett a Citybe, de most mégis olyan problémákat kell megoldania, hogy mi van akkor, ha a desszertfelelős néni nem hajlandó valakit kiszolgálni, mert az szerinte nem érdemli meg? Ez megadja az alaphangulatot :D Ezen továbblendülve a Trent-család után most a Hertzog-családot ismerhetjük meg részletesen, ők is (gazdagok és) stiklisek mint mindenki más, közülük pedig Mitchell Hertzog emelkedik ki, aki rögtön szemet vet Kate-re, meg persze Kate is Mitchell-re. Következnek persze a bonyodalmak, a félreértések, beégések, pletykák, hazugságok, meg ami kell egy klasszikus habkönnyű szerelmi történetbe, de azoknak amúgy is tudjuk mi a végük.

A formája ennek a regénynek is rendhagyó a másik kettőhöz hasonlóan, így nem is nevezhető klasszikus regénynek, mivel naplótöredékekből, telefonhívásokból, e-mailekből (leginkább), jegyzőkönyvekből, menülapokra írt megjegyzésekből áll, semmi más nincsen, így eléggé furcsa, még inkább szellős és gyorsan olvasható, mivel bizonyos megoldások miatt sok az ismétlés, így gyakran a lap 1/3-a átugorható, ami annyira nem jó. Úgy érzem, emlékszem, hogy a másik kettő ilyen könyvénél jobban működött ez a forma és a stílus is kevésbé volt nyafogós, persze én is változtam valamennyire, mindenesetre strandra kiváló olvasmány, vagy annak híján az erkélyes ücsörgéshez kizárólag napsütésben.

Nekem ennyi: 7/10

Eredeti cím: Boy Meets Girl
Megjelenés: 2004
Fordító: Tulics Mónika
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2005
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 344 oldal
Ár: 2200,-
ISBN-szám: 963-539-488-8

2011. április 20., szerda

Philip K. Dick: Az ember a Fellegvárban

„Senki más nem érti igazán ezt a könyvet, egyedül én. Mások legfeljebb csak azt hiszik, hogy értik.”

Azért nem olyan egyszerű választani a több mint húsz magyarul is megjelent Philip K. Dick regényből, mert mindegyik valami fantasztikus világot sejtet, ami izgalmas lehet 2-300 oldalon keresztül, másrészt viszont mégiscsak könnyű választani, mivel ezek közül sok azért elég távol áll tőlem. Az ember a Fellegvárban nem ilyen volt, ez első fülszöveg-olvasásra megfogott, na meg az is érdekesség tette, hogy nem harsány színekben pompázik a borító, így kicsit kilóg a többi közül. Komor, vészjósló, a japán jelekkel és a megbúvó, ám hangsúlyos birodalmi sas jelképével, és ilyen szempontból beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

Részlet a fülszövegből: Amerika, 1962. A rabszolgatartás újra legális. A néhány túlélő zsidó álnéven bujkál. San Franciscóban a Ji King legalább annyira hétköznapi dolog, mint a telefonkönyv. Mindez azért, mert a szövetséges hatalmak elveszítették a második világháborút, és az Egyesült Államok területén most közösen osztozik a császári Japán és a náci Németország. De azt mondják, létezik egy könyv. Egy betiltott könyv, amely egy másik világról szól. Azt is mondják, hogy abban a másik világban a háborút a szövetségesek nyerték meg. Mindenki a valóságot keresi, de vajon létezik-e valóság egyáltalán?

Az író eléggé részletekbe menőkig felépítette az ő 1962-es életének ellentétét, politikai-társadalmi-gazdasági-kereskedelmi viszonyokra gondolok, ami nem csak első olvasásra ijesztő, hanem utólag is. Van pár főbb karakterünk, mindegyik csoportból: a német politikusok, a japán felsőbb vezetők, a fiatal japár pár, a bujkáló zsidó és dél-amerikai exfelesége, na meg persze aki a fő vonalat viszi, Robert Childan, az amerikai műkereskedő. Egy ponton összekapcsolódnak, bennük van a determináltság, na meg még egy dolog közös, hogy hihetetlen módon rá vannak kattanva a Ji King-re, vagyis a Változások könyvére. Félelmetes, hogy mindenki mennyire hisz benne (és nem magában), a legtöbb cselekedetüket az határozza meg, hogy milyen jelek olvashatók ki a jóslás során. Hát köszi, nem kérek belőle. A Németországban betiltott könyv, a Nehezen vonszolja magát a sáska azonban terjed az amerikai földrészen, mindenkit nagyon érdekel, ennek kapcsán bontakozik ki a legtöbb kritika egyik vagy másik oldalról, hogy melyik a "jobb világ" és bizonyosan úgy van, hogy Philip K. Dick közvetíteni akart ezen keresztül valamit, nem csak simán gondolt egyet, hogy na most leülök írni valami kitalált világról.
Még most is felkavaró, hogy mennyire más lehetne konkrétan minden és beszippantott teljesen, még akkor is, amikor a politikai csatározások kerültek a középpontba, ott azért nehéz volt talpon maradni agyban, de próbálkoztam. Merész regény, nem tudom, de azért gondolom kisebb port kavart a megjelenésekor, hiszen ki mástól jelenhetne meg egy olyan első kiadásos borító, mint ez itt jobb oldalt?

A Változások könyvéről bővebben: link

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Nekem ennyi: 9/10

Eredeti cím: The Man in the High Castle
Megjelenés: 1962
Fordító: Gerevich T. András
Kiadó: Agave Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2010
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 216 oldal
Ár: 2680,- (a kiadó oldalán a 2003-as kiadás most 1264,-ért kapható)
ISBN-szám: 9-789639-868762