2011. január 27., csütörtök

Neil Gaiman: Sandman, az Álmok Fejedelme - Prelűdök és noktürnök


Engem ez a könyv megvett, még kevésbé választékosan bekajáltam az egészet, amit elém tolt Neil Gaiman. Csodálatos pasi lehet, ehhez képest utólag tényleg én is csak azt tudom mondani, hogy A temető könyve csuklóból jött egy unalmas délutánon, mert Sandman története a képregényrajzolók közreműködésével, az valami egészen más. Nagy volt a tét, számomra eddig csak a Watchmen bírt hasonló kaliberrel, mert bár nagyon szeretem a Pilgrim-köteteket, azért azt egy más szinten kell kezelni, a Sandman maga A Képregény, nagy kezdőbetűkkel és őszinte tisztelettel.

Részlet a fülszövegből: A mágus és okkultista Roderick Burgess 1916-ban, Angliában, különös szertartásra készül. Célja, hogy megidézze és csapdába ejtse a halált. Ám a kísérlet balul üt ki, és Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme, Sandman esik a mágus fogságába; így indul az utóbbi idők legnépszerűbb, többszörösen díjnyertes képregénysorozata. A SANDMAN borongós hangulatú, zseniális eposz, Neil Gaiman választékos prózájában és a képregényszakma legkeresettebb rajzolóinak értő tolmácsolásában tálalva, a modern mítoszok és a baljós hangulatú fantasy keveréke, amelyben a kortárs irodalom, a történelmi dráma és az ősi legendák szinte észrevétlenül fonódnak össze. A PRELŰDÖK ÉS NOKTÜRNÖK a mítosz, a varázslat és a fekete humor páratlan elegyével mutatja be a főbb szereplőket, és indítja útjára ezt az egyedülálló, a képregények világában semmihez sem hasonlítható történetfolyamot, amelyet sosem fog elfelejteni az, aki egyszer olvasta.

Nem mondom, hogy annyira járatos vagyok a DC Comics karaktereiben, mert nem, de a fősodorban lévő karakterek természetesen ismertek, meg hát a többiek közül sokan magyar fordításban még meg sem jelentek, de egyáltalán nem jelentettek problémát, hogy egyszer csak felbukkantak. Ilyen pl.: Dr. Dee (akinek egy egész külön fejezet is jut), Káin és Ábel, Batman, Green Lantern, a Mocsárlény, Madárijesztő, az Ezüst Utazó, a Marsbéli Vadász, Harvey Dent vagy éppen Constantine, aki szintén több képkockát kapott az átlagnál. Ezenkívül sok a mitológiai utalás, ill. pár popkulturális is, és egyáltalán nem egy agyatlan összetákolt baromság, hanem nagyon is komoly rendszere van az egész sorozatnak, de nagy segítség, hogy a kötet végén van 3 oldalnyi jegyzet, amit közben ajánlott meg-megnézni, hogy képben maradjunk. Én legalábbis így tettem és teljesen elmerültem az álmok birodalmában.

Ó, és persze majdnem kimaradt a képregények egyik leglényegesebb eleme, hogy milyenek a rajzok... Nos, a kötet borítója és a fejezetek borítói teljesen más stílusúak, mint a történetkockák, jó ez így, tetszik a kettősség. Amúgy meg hát a színezéseket is eltérő emberkék csinálták, de nem esett szét szerintem, jellemző az erős, határozott színek használata, egy képkockán belül nem használja mondjuk a kék öt árnyalatát, hanem van mondjuk a kék, hozzá a sárga és a magenta és összeáll a dolog, minden nagyon élénk és határozott, meg a karakterek megrajzolása is jó szerintem, persze a kliséket alkalmazza néha, de nem is baj, azt éreztem végig, hogy olyan eleven, életszagú az egész. Különösen Sandman alakja lett nagyon vonzó, mondhatni szexi a pasi, egyszerűen magára vonzza az ember szemét.

A kötet rajzolói: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones III


II. kötet: A babaház kiadói oldal
III. kötet: Álomország kiadói oldal
Pár oldalnyi képkocka: http://www.kepregeny.net/the-sandman-1/
Neil Gaiman hivatalos weboldala: http://www.neilgaiman.com/
Az újraszínezett kiadásból pár oldal: amazon

A Végtelenek családja: Death, Destiny, Dream, Destruction, Desire (az álló sor), Despair, Delirium (guggolva és ülve)


Nekem ennyi: 10/10

Eredeti cím: The Sandman
Megjelenés: 1989
Fordító: Totth Benedek
Kiadó: Cartaphilus Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2009
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 240 oldal
Ár: 4480,-
ISBN-szám: 978-963-266-116-2

2011. január 25., kedd

Vizuális szemléltetéssel egybekötött címmagyarázat

Van ugye nekem ez az egyik kedvenc könyvem, a Beregi Tamás által írt Egyetleneim, amiről már áradoztam is korábban, és december közepén pedig egy könyvcsere folytán sikerült is beszereznem, mert amúgy tök lehetetlen megvenni bárhol is. De a lényeg az, hogy ugye a cím enyhén figyelemfelkeltő, mert hát ezt a szót nem igazán használjuk (a poligámiában hívő közösségektől eltekintve), de én egy hirtelen ötlettől vezérelve arra jutottam, hogy megmutatom, hogy miért is van szó több egyetlenről és nem csak egy nő meghódításáról szól a könyv. Gyors üzemmódban átlapoztam a majdnem 300 oldalas regényt, és ahol új kapcsolatot kezd Tamás, oda beraktam egy kis pink jelölőcetlit (már maradjunk stílusosak...). Ennyi lett. Ugye így már nem is olyan furcsa? :)


2011. január 21., péntek

Eve Ensler: A vagina monológok


"Vagina." Tessék. Kimondtam. "Vagina." Megint kimondtam.


Tulajdonképpen ez az egész 230 oldalnyi kimondás, néha hangosabban, máskor csak szolidan. 1996-ra nyúlik vissza a történet, akkor keletkezett a színdarab, amiből aztán a könyv is megszületett, ami először 2002-ben jelent meg Magyarországon. Nagy siker volt világszerte, persze témája miatt azonnal botránykönyvnek kiáltották ki, hiszen erről beszélni, kimondani azért a világ nagy részében tabunak számított és azért ez nem szűnt meg egyik napról a másikra.

Nem csak arról van benne szó, hogy merjük nevén nevezni a női testrészeket, legyen vele kapcsolatunk, hanem felhívja a figyelmet a világban folyó kegyetlenségekre, mint a csonkítások, erőszakos cselekmények, akár háború idején vagy csak simán passzióból. Mert természetesen nevezhető szomorúnak az is, ha úgymond tudatlan egy kertvárosi háziasszony az Egyesült Államokban, de ennél azért jóval súlyosabb volt a katonák kegyetlensége, amit akár a Balkánon vagy Japánban műveltek. Ki tudja ebben a pillanatban mi zajlik? Mindezt nyíltan az arcunkba tolja Eve Ensler, sok emberrel beszélt, amik alapján végül megíródtak a monológok, nagy részük verses formában, ami nekem azért annyira nem tetszik, ahogy már egy másik könyvéről született bejegyzésben is említettem.

Az első magyar kiadás 100 oldallal rövidebb volt, hiszen ehhez a 2010 végén megjelent jubileumi kiadáshoz hozzátoldottak még két részt: a Reflektorfény-monológokat és a V-nap történetét és bemutatását. A Reflektorfény-monológok további 5 írást tartalmaz, hasonlóak, mint az alaptörténetek, a V-nap története és az eredmények-rész meg igazán harciasra sikerült, feministáknak és kutatóknak jó alapanyag, de belőlem hiányzik ez a részecske, sajnos.

Maga a kiadás nagyon szép, tökéletes a borító, a megjelenése összességében, csak megint annyira szellős lett a szerkesztés, hogy én pl azt is nehezen tudom tolerálni, hogy a 43. oldalig kell lapoznom, ill. átverekednem magam, míg mindenki elmondja a bevezető sorait, mert engem a valódi tartalom érdekel. Azzal nincs is semmi baj, kell ez, meg nagyon érdekes volt egy éve először is hallani a történeteket, meg most újra el is olvasni, csak... csak nagyon szét lett húzva. De amúgy, komolyan mondom, hogy ha bárkinek van olyan ismerőse, aki igen határozott véleménnyel rendelkezik a témában és szívesen is beszél róla, akkor bizony ezt az új kiadást kell a kezébe nyomni, tutira értékelni fogja, egyéb esetben pl a V-napos bő 50 oldal kevésbé lesz izgalmas.

A könyvet köszönöm a Nyitott Könyvműhelynek!

Nekem ennyi: 8/10


Eredeti cím: The Vagina Monologues
Megjelenés: 1996
Fordító: Debreczeni Júlia
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2010
A kötés típusa: keménytáblás
Oldalszám: 230 oldal
Ár: 2990,-
ISBN-szám: 978-963-8678-88-1

2011. január 18., kedd

Susanna Jones: A csendmadár


Nem igazán vonzottak sohasem a Távol-Keleten játszódó regények, sem a múltat bemutató, sem a modernek, de erről egyrészt jó és megbízható kritikát kaptam, másrészt egy kicsit mix, hiszen egy angol nő kalandjairól szól, aki Tokióban él és ráadásul nem is csöpögős romantikus, hanem egy gyilkosság szálait bogozzuk ki (na meg a főszereplő életét).

Röviden, amit a fülszöveg is tartalmaz: Lucy Fly angol szakfordító nagyjából tíz éve él Tokióban és a regény kezdetekor egy másik angol Lily Bridges meggyilkolásával vádolják, ugyanis találnak egy női torzót az öbölben. Nehéz az ügy, Lucy-nek nincs igazán kialakult kapcsolatrendszere a városban, egyetlen ember állt hozzá közel, Tejdzsi, a fotós pasi, de nyomtalanul eltűnt. A nyomozók azonban hiába akarnák kihallgatni Lucy-t, nem szól egy szót sem, csak önmagában pörgeti végig az eseményeket: hogy kapcsolódnak egymáshoz az események és konkrétan vajon mi történhetett?

Tulajdonképpen egy belső monológ az egész regény, Lucy tök őszintén fogalmazza meg érzéseit és elmeséli, hogy hogyan ismerkedett meg Tejdzsivel, Lily-vel, aztán szépen sorjában, míg pont kerül az egész végére. Ez azért csak egy kis szelete az amúgy nem vastag könyvnek, hiszen a hangsúly nálam azon volt, hogy Lucy pszichéje hogyan viselte a történteket. Nyilván neki is megvan a saját története, hogy miért került Japánba, nos, azt kell mondanom, hogy Tokió kiváló helyszín annak, aki menekülni akar a jelenlegi életéből egy idegen helyre. Senki sem ismer, külföldiként nehezebb is ismerkedni, hiszen azért nem fogadnak be olyan könnyen, így garantált lehet a kívánt magány, ám ez egyben magával vonzza az elidegenedés veszélyét is. Az egyetlen közeli kapcsolata, Tejdzsi sem egyszerű eset, az egész pasi nagyon titokzatos volt, de hát pont ezért nagyon vonzó is. Simán el tudom képzelni, hogy nekem is ő lett volna az a rejtélyes idegen, akiért mindent feláldozok és elvesztem a kapcsolatot a külvilággal. Ah.

Az írónő nagyon szépen és érzékletesen fogalmazza meg a képeket, élvezetes volt olvasni és magam elé képzelni a nyüzsgő várost, vagy épp az esőben álló Tejdzsit. Egy valami zavart azonban, hogy Lucy a belső monológjai közben időről időre váltott E/3-ra, pedig önmagáról beszélt, amit még most sem értek, miért volt jó, egyedül valami mentális problémára tudok gondolni. Szívesen olvasnék még hasonló hangulatú történeteket, kellemes és izgalmas volt elmerülni Japánban.

Nekem ennyi: 9/10


Eredeti cím: The Earthquake Bird
Megjelenés: 1991
Fordító: Varga Bálint
Kiadó: Agave Könyvek
A kiadás helye: Budapest

A kiadás éve: 2004

A kötés típusa: papírkötés

Oldalszám: 176 oldal

Ár: 1680,-

ISBN-szám: 963-864-837-6

2011. január 15., szombat

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak

Kevés olyan mű van, ami akkora hatása lett volna a hétköznapi életre, mint a Galaxis útikalauz stopposoknak c. 1978-ban a BBC által sugárzott rádiójátéknak, amiből 1979-ben született meg a regény. Szállóigék, fontos tudnivalók a mindennapi élethez, a Földről, és persze az Élet Értelme, amit minden ilyesmire, mondhatni kockaságra hajlamos olvasónak csuklóból kell vágnia. Mit is takar az ilyesmi? Dióhéjban: igen erős angol humorral átszőtt sci-fi-ről van szó, tele fantasztikusabbnál fantasztikusabb és meglehetősen vicces dolgokkal. Nyilván az utalási rendszere is igen bonyolult, de én sosem szoktam ilyen szempontból túlzottan vizsgálgatni a könyveket, nem elemző vagyok.

Cselekményleírás következik!
A történet ott kezdődik, hogy Arthur Dent, átlagos angol férfi házát le akarják rombolni az útépítők, amit ő igyekszik megakadályozni, ám megjelenik legjobb barátja Ford Prefect, és közli vele, hogy egyrészt ő űrlény, csak itt ragadt a bolygónkon, másrészt mindjárt vége a Földnek, ugyanis útban van egy hiperűr-bekötő-útnak, így pár percen belül megsemmisül. Stopposként távoznak a bolygóról, egy vogon űrhajóra kerülnek, ahonnan pedig felveszi őket az Arany Szív nevezetű hiperszuper hajó. Itt lép színre három újabb főszereplő: Zaphod Beeblebrox, a Galaxis Elnöke, Trillian, az okos és szép lány, aki szintén ember és Marvin, a depressziós robot. Az útjuk Magrathea-ra vezet, az alvó bolygóra, akiknek lakói a gazdasági válság miatt felhagytak azzal a jövedelmező üzletükkel, hogy egyedi megrendelésre készítettek bolygókat a gazdag embereknek. Ám Zaphod-ot üldözik a rendőrök, mivel gyakorlatilag ellopta az Arany Szívet, így innen is meg kell lépniük és itt ér véget az első kötet, amit valójában még négy darab folytatott 1992-ig bezárólag .

Megtudjuk, hogy mi az Élet, A Világmindenség Meg Minden nagy kérdésére a válasz: !42!, hogy nem szabad elindulni otthonról törölköző nélkül, a vogon költészetbe bele lehet halni, a Bábel-hal könnyen megoldaná itt a földön is a nyelvi akadályokat, a Földről csupán annyit érdemes tudni, hogy jobbára ártalmatlan, de a legfontosabb, hogy ne ess pánikba!

Ja, és még külön világnapot is kapott, május 25-ét, amikor a rajongók ténylegesen törölközővel az oldalukon lépnek ki az utcára, ezzel is demonstrálva elhivatottságukat. Egyébként akár tök jó ismerkedési alap is lehet.

Szóval mindez igen szuggesztív és magával ragadó bír lenni, szórakoztató, de egyben nagyon fárasztó is, voltak olyan pillanataim, amikor szó szerint a Földön ragadtam volna inkább, csak ne, mert már sok volt, de úgy egyébként szerintem megvan az egyensúly: aki kevésbé kocka, elégedetten bólinthat, és mondhatja, hogy köszönöm, ennyi elég volt, szépen le tudja tenni, akinek meg nem volt elég, az hozzáfoghat a világ leghosszabb trilógiájának másik négy részéhez. Még nem döntöttem merre billenek.

Nekem ennyi: 9/10

Eredeti cím: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy
Megjelenés: 1979
Fordító: Molnár István
Kiadó: Gabo Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1998 (?)
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 190 oldal
Ár: ez a kiadás maximum antikváriumban lenne fellelhető, de ahhoz meg kellene a Valószínűtlenségi hajtómű, szóval inkább a mind az öt részt tartalmazó kötetet vadásszátok itt:
http://href.hu/x/ea2k, 4990,-
ISBN-szám: 963-8009-58-6

2011. január 9., vasárnap

Alessandro Baricco: Tengeróceán

"ez az egész valahogy túl van a dolgok világán. Itt semmi sem valóságos, érted?"

Azt hiszem az igazi kedvencekről írni a legnehezebb, mert már rég berendezkedtek a szívbe, jó mélyre, míg az újakról könnyebben lehet fecsegni, egyrészt mert nagyon friss az élmény és talán kevesebb a "felelősség". Azonban mégis csak azt szeretném, ha mindig lennének olyan emberek, akik újonnan fedezik fel Baricco-t és talán meg is kedvelik, lehet, hogy épp ezután. Nem váltom meg a világot, nem is akartam sohasem, ez csak kedvcsináló, de Alessandro Baricco korántsem csak a Selyemből és a Novecento-ból áll.
Persze én is ezekkel kezdtem, már a Selyem (1997) elvarázsolt, így nem volt kérdéses, hogy 2010 tavasza Baricco-jegyében fog telni, utána következett a Novecento (2003), a Vértelenül (2003), és a Tengeróceán (1999). Magyarul még három könyve jelent meg az írónak a Helikon gondozásában: Harag-várak (2004), City (2006), Történet (2007). Az első három után szokatlanul volt a Tengeróceán hosszúsága, hiszen eddig mindig 100 oldal alatt maradt, most pedig egy 200 oldalas regény feküdt előttem, de ez csak még kíváncsibbá tett.

Fülszöveg: Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.
Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását.

Van tehát egy maroknyi szereplőnk, akik a tengerparti szállodában találkoznak egymással, nincs körülöttük semmi más, csak a tenger, így épp elég idő jut gondolkodásra. Valamilyen szinten ez jellemzi nekem az egész regényt, a végtelenül nagy nyugodtság, az alfa állapot, mintha minden a helyén lenne, mindent átsugároz a harmónia. El lehet merülni ebben a valószínűtlen világban a valószínűtlen emberek között és ez nagyon jó érzés. Nem rózsaszín tündérmese azonban egy cseppet sem, mindenki megküzd a saját sorsával, a középső, a hajótörésről szóló rész az egyik legdrámaibb húsz oldal, amit én valaha olvastam, tehát azért a feszültségkeltésről is tud gondoskodni az író, mikor mire van szükség. A nyelvezet pedig még mindig csodálatos, annyira szépen szövi egymáshoz a szavakat és ezáltal a mondatokat, hogy gyönyörű. Van, akinek ez már visszataszító, személy szerint a Baricco-műveknél érzem azt, hogy ez aztán 100% szépirodalom, ami még a léleknek is jó.
Legalább évente egyszer újraolvasós könyv, részben a két kedvenc szereplőmnek, Elisewin-nek és Bartleboom professzornak köszönhetően.

Nekem ennyi: 10/10

Eredeti cím: Oceano Mare
Megjelenés: 1993
Fordító: Székely Éva
Kiadó: Helikon Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1999 (a tengeres borító), 2003, 2006 (a fehér borító)
A kötés típusa: keményborítós
Oldalszám: 201 oldal
Ár: nem kapható
ISBN-szám: 963-208-561-2

2011. január 5., szerda

Erlend Loe: Naiv. Szuper.


"Üresen állok, mindennek háttal...
"*, akár lehetne ez is a felütése a könyvnek, hiszen a könyv főhőse gyakorlatilag ezt csinálja, kiszakítja magát a környezetéből és csak úgy van. A fiúnak megvan mindene, amire szükség lehet egy külső szemmel: szerető család apával, anyával, egy báttyal, akire számíthat, egyetemista, egy általánosságban magas életszínvonalú országban él, mégis eljön az a pont, amikor azt érzi, hogy valami nem stimmel.

Fülszöveg: A Naiv.Szuper. egy 25 éves fiú szemszögéből mutatja be azt a generációt, amely nem találja az élet értelmét, nem látja az ahhoz vezető utat, és céltalan pótcselekvésekkel igyekszik megtalálni a helyét a világban. Hősünk egyszerűen gondolkodik az életről: listákat ír a számára fontos és nem fontos dolgokról, labdázik és faxol, New Yorkba repül, sőt még egy, a relativitáselméletről szóló könyvbe is belekezd, hátha választ kap égető kérdéseire az idővel kapcsolatban…

Erlend Loe regénye, bár látszólag apró dolgokról szól, elgondolkodtatja az olvasót az életről és a halálról, a jövőről és a gyermekeinkről. 20 nyelvre fordították le, több országban kultuszregényként tartják számon – a fiatal norvég író sikerkönyve egyszerű történet nagyon komoly dolgokról.

"A következőkkel nem rendelkezem:
- Tervek
- Lelkesedés
- Barátnő
- Az az érzés, hogy a dolgok összefüggnek és a végén minden jól alakul
- Megnyerő alkat
- Óra"

Sokan nem tudtak azonosulni, ill. szimpatizálni az Elfújta a nő nyegle főhősével, míg a naiv sráccal inkább. Nos, én inkább az első csoportba tartozom, nem tudott hozzám ez a könyv annyira közel kerülni, mint vártam, volt egyfajta távolságtartás köztünk a főszereplővel, hiszen annyira mások vagyunk. Az utóbbi két év egyáltalán nem volt céltalan és eseménytelen (bár számolhatnám egészen a 6 éves koromtól is a dolgokat...), meg is lett a gyümölcse, mindig előre kell haladni, lehet, hogy kis lépésekben, csak legyen az embernek célja és valamiféle jövőképe. A Naiv.Szuper. főhőse pont, hogy kiszállt a hajtásból, és csak szemlélődik a világon, ami körülveszi, amit nagyrészt nem tudok átérezni, DE ettől függetlenül nem tartom kizártnak, hogy mindenféle negatív felhang nélkül két év múlva, 25 éves koromra én is eljutok egy ilyen meditatív állapotba.

Két könyv után kezd körvonalazódni, hogy Erlend Loe mit is képvisel és miért is jó olvasni, ami igen egyszerű, magát az egyszerűséget. Nem erőltettek az írások, én a listákat is nagyon szerettem, könnyeden gördülünk előre, pedig azért elég drasztikus az, amit a főszereplő csinál, mégsem éreztem azt, hogy fejbe kellene vágni, hogy ébresztő, vár a világ, valahogy úgyis mindig alakulnak a dolgok.

A könyvet köszönöm a Scolar Kiadónak!

Nekem ennyi: 7/10

Eredeti cím: Naiv. Super
Megjelenés: 1996
Fordító: Vaskó Ildikó
Kiadó: Scolar Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2010
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 224 oldal
Ár: 2450,-
ISBN-szám: 978-963-244-191-7

* Hiperkarma: Üres

2011. január 3., hétfő

Ez volt 2010 teljességében


Jaj, hát mindenki annyira szép listákat írt, meg összegzéseket oldalszámokkal, műfaji lebontással a 2010-es olvasmányélményeiről, hogy én is próbáltam a blog élete előtti dolgokat is összefoglalni (profin sikertelenül...), mert hiába linkeltem be a molyos témát, amiben öt kedvenc könyvünket kellett megjelölni, és a Best of Papírrepülő 2010 bejegyzésben is kiválasztottam ötöt, na de az év ennél sokkal tartalmasabb volt. Száz feletti könyvnél azt hiszem már illik tíz-tizenöt klassz olvasmányélményt felsorakoztatni, hiszen szó sincs arról, hogy nem lett volna annyi szuper.
  • Agota Kristof: Tegnap
  • Alessandro Baricco: Tengeróceán
  • Anthony Burgess: Gépnarancs
  • Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei
  • Bólya Péter: A veréb századik lépése
  • Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
  • Darvasi László (Szív Ernő): Összegyűjtött szerelmeim
  • Douglas Coupland: A rágógumitolvaj
  • Háy János: A gyerek
  • Jean Mattern: Király Fürdő
  • Nick Hornby: A Meztelen Juliet
  • Sylvia Plath: Az üvegbura
  • Szerb Antal: A Pendragon legenda
  • Szerb Antal: Utas és holdvilág
  • Tóth Krisztina: Vonalkód
+ 1 ráadás persze a Scott Pilgrim-képregénysorozat, amit totálisan imádok, egyelőre az első két részt olvastam, a postán van valahol az országban a 3-4 és majd tovább, tovább...

Elkezdtem számolgatni, hogy mennyi volt könyvtári példány, kölcsönkapott, illetve saját példány, hát jól belekeveredtem, nem jött ki a végösszeg, gondoltam, jól van Zsófi, ennyit erről! :D Annyi azonban biztos, hogy az összes (125) közül 80 körüli a könyvtári példány, a maradék pedig nagyrészt saját, de volt a tavalyi évben 6 kölcsönkapott könyv is (Kick-Ass, Na ne!, London csak oda, Scott Pilgrim 1, Flow) amikért :* vagy :).

Na és miért is lett ez 125? Olvasom itt-ott, hogy te úristen, hogy képesek egyesek ennyit olvasni, meg miért nem csinálnak mást, élni kell, amire többnyire cöcögök és nem szólok bele, mert minden választás kérdése és minden ember története más. Nyilván, ha egyszer úgy adódik, és nekem is lesz családom, férjjel, gyerekkel, ahogy kell, akkor kevesebb lesz, de akkor sem lesz hiányérzet. De most így 22 (1 hét és 23!!!) évesen komolyabb kötöttségek nélkül én osztom be az időmet, nem azt választottam, hogy úszom, sakkozom, teniszezem, vagy keresztrejtvényt fejtek, hanem az én egyik hobbim az olvasás, amire napi rendszerességgel szánok időt, mert ez okoz örömet. Emellett persze mint sok más normális ember én is járok sok-sok koncertre, moziba, kiállításokra, mindenféle kulturális jóságra. Valaki nézi a szappanoperákat, nos én abban a napi félórában is mást csinálok, így egészen másképp alakul az egész, valamint nagyon jó az is, hogy utazás közben (távolsági, helyijárat) is képes vagyok olvasni, és kifejezetten szeretek is. Pécsen belül is tud akkora távolság lenni, hogy húsz-huszonöt percet döcögök, amit nem feltétlen csak fülessel lehet túlélni.

Biztos sokkal részletesebben lehetne elemezni ezt a témát is, most elég ennyi, de az még igen fontos, hogy a végső szám között volt 12 képregény, 4 verseskötet, sok-sok regény, kisregény, novelláskötet és pár egyéb kategóriájú könyv.

Türümm-türümm, az év felfedezettjei és kedvencei következnek:

Királynő: Agota Kristof, akitől mindent olvastam a Trilógiát kivéve, az most januárban vagy februárban fog sorra kerülni és Tóth Krisztina (Porhó, Vonalkód, Hazaviszlek, jó?)
Királyok: Alessandro Baricco (Selyem, Novecento, Tengeróceán, Vértelenül) és Szerb Antal (Utas és holdvilág, A Pendragon legenda, VII. Olivér).
Maradt kiemelt státuszban Douglas Coupland, Anna Gavalda és Háy János.

Az idén öt könyvet nyertem: Gyógyfűrész, A szél árnyéka, Babits Mihály esztergomi versei, A Highgate temető ikrei, A londoni óriáskerék rejtélye + még egyet, de azt a mai napig nem kaptam meg, már nem is fogom, ennyit erről...

Egy kezdő löket után (magamat löktem meg) az év végi mérleg az lett, hogy öt különböző kiadótól összesen tizenhárom recenziós példányt kaptam, előjegyzéseim is vannak már, örök hála a pozitív hozzáállásért és nyitottságért.

Jellemző volt rám, hogy ha valami nagyon megtetszett, és könyvtári példányt olvastam belőle, akkor megvettem később, ha szerepelt valami jó kis akcióban, vagy könyvtári kiárusításon leltem rá. Ilyen 12 volt és jelenleg is várok egy könyvrendelést, ami 2 ilyet tartalmaz.

A 2009 és azelőtti időkből átemelve 5 könyvet olvastam újra, mert fel szerettem volna eleveníteni, nagyon szeretem őket: X generáció, Házasságon innen és túl, A bogyósgyümölcskertész fia, Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol, vagy mert tudtam, hogy jobban érteném: Szoba kilátással.

Ennél több volt az, amit 2010-ben olvastam először, de pár hónappal később újra még ugyanabban az évben, no igen, a hatás: Tegnap, Mindegy, Egy nő, Keresők, Keresők, avagy a lány neve, A vagina monológok, Scott Pilgrim 1-2. Idén is több ilyet tervezek, pl. Gavaldát és Couplandet mindenképpen.

A 125-ből 43 volt magyar írótól, 90-95%-ban kortárs dolgokra kell itt gondolni, az az én asztalom Szerb Antalon kívül (tehát ő alkotja a maradékot).

Ami nem tetszett, arról már írtam ősszel, de itt van a kibővített lista, a teljes 2010-re vonatkoztatva: http://konyvtar.hu/polc/511755

A könyvvásárlás mikéntjei és forrásait nem bontom ki, magánügy, a lényeg annyi, hogy 2010-ben a 100 új szerzeményből mindösszesen hármat(!!!) vettem teljes áron, abból kettő azért volt, mert türelmetlen voltam, egy pedig Olaszországból való, mert nem akartam könyv nélkül hazajönni, még ha az angol nyelvű is (Chuck Palahniuk: Choke). Tudatosan kell vásárolni, ismerni a jó és megbízható helyeket, akcióban sem elveszni, hanem észnél maradni, hol milyen kedvezmények, kiszállítási lehetőségek vannak, illetve persze, hogy melyik könyvtárakban mikor van 100-200,-os könyvvásár. ;) Ennyi, nem varázslat.

Igen, és megint sikerült összezagyválnom mindent, remélem találtok benne azért érdemlegeset, vagy olyat, amit felkelti az érdeklődéseteket. Na lassan ráállok megint a könyves bejegyzésekre. :)