Alessandro Baricco: Tengeróceán

"ez az egész valahogy túl van a dolgok világán. Itt semmi sem valóságos, érted?"

Azt hiszem az igazi kedvencekről írni a legnehezebb, mert már rég berendezkedtek a szívbe, jó mélyre, míg az újakról könnyebben lehet fecsegni, egyrészt mert nagyon friss az élmény és talán kevesebb a "felelősség". Azonban mégis csak azt szeretném, ha mindig lennének olyan emberek, akik újonnan fedezik fel Baricco-t és talán meg is kedvelik, lehet, hogy épp ezután. Nem váltom meg a világot, nem is akartam sohasem, ez csak kedvcsináló, de Alessandro Baricco korántsem csak a Selyemből és a Novecento-ból áll.
Persze én is ezekkel kezdtem, már a Selyem (1997) elvarázsolt, így nem volt kérdéses, hogy 2010 tavasza Baricco-jegyében fog telni, utána következett a Novecento (2003), a Vértelenül (2003), és a Tengeróceán (1999). Magyarul még három könyve jelent meg az írónak a Helikon gondozásában: Harag-várak (2004), City (2006), Történet (2007). Az első három után szokatlanul volt a Tengeróceán hosszúsága, hiszen eddig mindig 100 oldal alatt maradt, most pedig egy 200 oldalas regény feküdt előttem, de ez csak még kíváncsibbá tett.

Fülszöveg: Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Úgy kell olvasni, mint egy kalandregényt – írja Baricco a könyvéről –, és úgy kell hallgatni mint a Tengeróceán morajlását.

Van tehát egy maroknyi szereplőnk, akik a tengerparti szállodában találkoznak egymással, nincs körülöttük semmi más, csak a tenger, így épp elég idő jut gondolkodásra. Valamilyen szinten ez jellemzi nekem az egész regényt, a végtelenül nagy nyugodtság, az alfa állapot, mintha minden a helyén lenne, mindent átsugároz a harmónia. El lehet merülni ebben a valószínűtlen világban a valószínűtlen emberek között és ez nagyon jó érzés. Nem rózsaszín tündérmese azonban egy cseppet sem, mindenki megküzd a saját sorsával, a középső, a hajótörésről szóló rész az egyik legdrámaibb húsz oldal, amit én valaha olvastam, tehát azért a feszültségkeltésről is tud gondoskodni az író, mikor mire van szükség. A nyelvezet pedig még mindig csodálatos, annyira szépen szövi egymáshoz a szavakat és ezáltal a mondatokat, hogy gyönyörű. Van, akinek ez már visszataszító, személy szerint a Baricco-műveknél érzem azt, hogy ez aztán 100% szépirodalom, ami még a léleknek is jó.
Legalább évente egyszer újraolvasós könyv, részben a két kedvenc szereplőmnek, Elisewin-nek és Bartleboom professzornak köszönhetően.

Nekem ennyi: 10/10

Eredeti cím: Oceano Mare
Megjelenés: 1993
Fordító: Székely Éva
Kiadó: Helikon Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1999 (a tengeres borító), 2003, 2006 (a fehér borító)
A kötés típusa: keményborítós
Oldalszám: 201 oldal
Ár: nem kapható
ISBN-szám: 963-208-561-2