2010. szeptember 10., péntek

Boris Vian: Tajtékos napok

Van nekem egy olyan listám, amin klasszikus/kultkönyvek vannak a világirodalomból, amiket úgy érzem, hogy el kell olvassak, persze bizonyos kereteken belül, mert pl. hiába istenítik milliók Stephen King-et, én egy Cujo-t vagy Carrie-t tuti nem fogok a kezembe venni. Na szóval van ezen még Marquez, Kundera, Vonnegut, Steinbeck meg még jópáran, és rajta volt a Tajtékos napok is. Pipa.

"Colin visszatette a fésűt, egy egy körömollóval felszerelve, elefáncsontszín szemhéja sarkait ferdére metszette, hogy tekintete titokzatossá váljék. Sokszor meg kellett ismételnie, mert gyorsan újra kinőtt."

Olvasgattam róla ajánlókat, meg ami kell az informálódáshoz, aztán annak ellenére, hogy 1946-ban írta Vian, modern szerelmi történetként könyveltem el, ezt még most is tartom. Az író minden bizonnyal eléggé egyedi, mondhatni naiv életszemlélettel bírt, mert azért szerintem ennyire nem egyszerű a világ (várom a köveket...).

Csak két dolog van: a szerelem, mindenfajta szerelem a csinos lányokkal, meg a New Orleans-i muzsika vagy a Duke Ellington-féle. A többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút, s az alább következő néhány, bizonyságul szolgáló lapnak az ereje abban a tényben rejlik, hogy a történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki. (részlet az előszóból)

Röviden, mert a történet lezárását semmiképpen sem szeretném lelőni: Colin találkozik egy lánnyal, Chloé-val, akit "szerelemmel szeretne szeretni", járnak, összeházasodnak, beüt a baj, aztán ott van még Colin barátja, Chick, aki pedig Alise-t szeretné elvenni feleségül, az ötödik főbb szereplő pedig Nicolas, Colin új szakácsa.
Egyszerűnek tűnik, ámde: Colin úrifiú, kényelmesen él, mindent megkapott eddig az élettől, Chloé hasonló lány, kicsit kényeskedő, butuska lány, szerintem összeillettek, de semmi érzelmet nem váltottak ki belőlem, úgy érzem, hogy ők, 2010-ben az Upper East Side-on éltek volna, szóval értitek... A másik párban több fantáziát éreztem, Chick feltörekvő fiatal értelmiségi, Jean-Sol Partre iránt beteges rajongással viseltetik, a pénzét Partre könyveire, emléktárgyaira költi, így megfosztja magát az élet valódi élvezetétől. Alise szintén Partre-rajongó, egy előadáson ismerkednek meg, ami akár idillinek is hangozhat, később a lány képes a rajongását Chick-re fókuszálni, ám a fiúnak ez nem sikerül.

"Chick felemelte kétkorongos lemezjátszója fedelét, és feltett két különböző Partre-lemezt. Mindkettőt egyszerre akarta hallgatni, hogy új gondolatok pattanjanak ki két régi gondolat összeütközéséből. Egyenlő távolságra tette a két hangszórót, hogy feje pontosan ott legyen, ahol az összeütközés végbemegy, s hogy önműködően megőrizze a becsapódás eredményeit."

Fontos szerepet kap a regényben a zene, pontosabban a jazz. Sajnos az én életemben a jazz-nek nem ilyen fontos a szerepe, így nem tudtam különösebben értékelni, vagy érdekesnek találni, bár a koktélzongora ötletnek nem rossz. Na és igen... az egész tele van abszurd és szürreális gondolatokkal, eseményekkel, amik csak úgy belesimulnak a cselekménybe, néha nem is feltűnően, hanem csak azt érzem, hogy nem stimmel valami, visszaolvasom, és akkor esik le az állam. Mintha semmi sem lenne állandó és fixen meghatározott helyű a Földön. Ennek ellenére mégsem alakult ki a csodálat és varázslatos élmény, kellemes volt, de semmi több, lehetséges, hogy nem voltam hozzá a megfelelő hangulatban, pedig szerettem volna, de hát ez van. Természetesen nem szenvedtem végig, mert komolyan érdekelt, hogy kivel mi lesz és teljesen azért mégsem bizonyult kiszámíthatónak, meg mondjuk egy fél pont biztos a lakás leírásáért jár, hogy mivé alakult át a majdnem kétszáz oldal alatt, egy másik fél pedig a címért.

Nekem ennyi: 7/10

Kiadó: Merhávia Kiadó
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1993
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 191 oldal
Ár: 1500,- (de nem kapható újonnan >regikonyvek.hu)
ISBN-szám: 963-7587-18-7

4 megjegyzés:

  1. Kötelező olvasmány volt francián. Én is úgy voltam vele, mint te: helyenként szórakoztató, az ötlet nem rossz, de engem sem érintett meg. Emlékszem abban az évben olyan szerzőket vettünk, mint Ionesco, Vian, Queneau, Beckett. Mindenfélét, ami abszurd volt és szürrealista, és végig hülyének éreztem magam, mert nem értettem, hogy ezekben mi a jó, és ha mindenki látja ezek értékét, akkor biztos velem van a baj, hogy én nem, és mintha történt volna valami változás, amiről én lemaradtam, de mindenki más agya ráállt, és már nem fura, hogy tavirózsa nőhet a tüdőben, vagy piros a szereplők szeme, vagy hogy rinocérosszá változik valaki.

    VálaszTörlés
  2. De nem, alapjáraton nekem nincs gondom az ilyen stílussal, sőt, mondom elég érdekes volt a fegyver végén növő acélrózsa, meg pár tárgy még, csak egy fokon túl nekem ez már sok volt, pl. felhők, napsütés, stb, ennél én jóval földhözragadtabb vagyok.

    VálaszTörlés
  3. "elefáncsontszín szemhéja sarkait ferdére metszette"

    Ezt elolvastam, és hirtelen azt hittem, ez valami horror. :)

    VálaszTörlés
  4. @Shalina: igen, az volt az első döbbenet amúgy nekem is, az első elrugaszkodás a való világtól :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.