2011. június 27., hétfő

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur


"- Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbanna ez az egész!

- Mi? Egész Magyarország?
- Akár. De én Budapesttel is beérem."

Az a bajom ezzel a könyvvel, hogy a nagy igyekezet ellenére, hogy most majd egy új szemszögből látjuk magunkat és Budapestet, egy szörnyen mesterkélt és klisékkel teleszórt regény lett, ami pont ezek miatt elvesztette az eredetiségét. Na meg azt a pozícióját, amit azzal foglalt volna el, hogy az underground egy csoportját emelte volna a fénybe, a suhanó biciklis futárokat, akikről amúgy talán még nem született regény.

Részlet a fülszövegből: Bakunyin, Kropotkin, Mahno és Emma Goldman vörös lepelbe burkolják a Hősök terén álló emlékművet. A felvett nevek pesti fiatalokat takarnak; a város kapucnis, biciklis, a házak árnyékában suhanó alakjait. Korunk anarchistái ők – persze a maguk módján, mondhatnánk, hiszen lázadásuk furcsán kisszerű, céltalan, esélytelen. Vagy mégsem? Budapesten mozognak; biciklis futárként nyelik a port és a szmogot, kerülő utakat keresnek a dugókban, és a gyakran kilátástalannak tűnő életükben is. Tüntetésekre és romkocsmákba járnak, falják a várost, ahol valaminek végre történnie kéne, és ahol mára felvonult a teljes magyar lakosság: „legitimisták és kommunisták, szocialisták és keresztények, antikommunisták és hungaristák, melegek és mélymagyarok, paramagyarok és posztmagyarok, békepártiak és toleranciahívők.”.

A srácok egy idő után elvesztették az eredetiségüket, mert azzal semmi bajom nincs, hogy régi anarchisták után választanak maguknak álnevet, és léteznek a saját maguk buborékjában, azonban mikor az írónő rátér arra, hogy ki honnan is jött, akkor olyan, mintha egy kalapból húzná ki a sorsokat és a különböző tulajdonságokat, hogy aztán tényleg előforduljon minden, ami a rendszerváltás következtében a családoknak jutott, legyen az a társadalmi vagy politikai státusz meghatározása. Sajnos egy idő után már csak rajzfilmhősök, nem önálló, lélegző karakterek, akiket totálisan kiszolgáltatottnak érzek a felsőbb hatalmaknak (hasonlóan a mellékszereplőkhöz). Azt hiszem a cérna véglegesen Emma önsanyargatásánál szakadt el, mert tényleg van ez a típus és köztünk járnak, akiknek igazán csak egy jó nagy rázás kellene és helyrebillennének.

A körítése pedig az egésznek a mai Budapest bemutatása, minden tipikus viszontagságával együtt, de minden olyannak tűnt, mintha az írónő csak a Híradót nézte volna és az ott elhangzott sematikus mondatokból építkezett volna és ezek visszhangoznak végig. A stílus pedig nem igazán tetszett, szörnyen modorosnak hatott és tele volt felesleges részekkel, én tényleg nem tudom így utólag, hogy ezt mennyire gondolta komolyan, mert még szarkazmusnak is rossz. Az viszont pozitívum, hogy annak ellenére, hogy egyre inkább csóváltam a fejem, mégis érdekelt, hogy mi lesz a következő cselekedetük, merre sodródnak, mert a megfelelő tempóban pörög és ez azért kellett.

Sajnálom, hogy ennyire negatív lett az egész, mert amúgy amit legelőször olvastam Szécsi Noémitől, a Finnugor vámpír, arra a mai napig szívesen emlékszem vissza, eléggé ötletes és formabontó kis regény, meg amúgy jó, hogy sokféle stílusban és témában ír, nem ragadt le csak egynél, mint sokan mások, de ez most az én megítélésemben nem sikerült valami jól.

Nekem ennyi: 6/10

Kiadó: Ulpius-ház
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2009
A kötés típusa: fűzött
Oldalszám: 285 oldal
Ár: 2990,-
ISBN-szám: 978-963-254-244-7

2011. június 20., hétfő

Bryan Lee O'Malley: Scott Pilgrim feltámadása

Na erről a hatodik, befejező kötetről már igazán nem tudok sokat locsogni, csak teljessé akarom tenni a bejegyzés-sorozatot, mert aki eddig nem szerette, az nem itt fogja megszeretni, na meg akkor el sem jut ehhez a részig, akinek meg újdonság, az ugorjon vissza a Scott Pilgrim kivételes átlagéletéig.

Számomra pozitívum az egész sorozat alatt, hogy a grafika egységes és ugyanolyan színvonalú maradt, mert bár az O'Malley szemére vethető, hogy a történetvezetésben voltak apró süllyedések és kiugrások, de a rajz az végig szuper. A lelkesedés és a szórakoztatás igénye végig érezhető, az a cél, hogy Scottékat megszeresse a világ, (na meg azért magát Kanadát is) és ez szerintem sikerült, vagyis nálam 100% sikeres a küldetés teljesítése, sőt. Nagyon tetszett a sorozat humora és öniróniája is, az, hogy bár nyilván O'Malley is tobzódik a 21. században, de képes volt kívülről is rálátni az egészre és odacsapni egy-egy apró elejtett mondattal is, amin lehet, hogy sokan átsiklanak, de hát kell ez.

A hatodik részben már csak Gideon-nal történő összecsapás van hátra Ramona exei közül, aki egyben a legnagyobb hatalommal bíró és legveszedelmesebb ex. Ha lehet ilyet mondani egy vonalas rajzú fekete-fehér emberkére, hogy eszméletlenül szexi, akkor Gideon Graves nagyon az, mert persze imádom én Scott-ot, élőben inkább persze, hogy vele találkoznék (ja egyébként az egyik könyvtárban megláttam már a magyar Scott Pilgrimet, a srác köbö 90%-ban megtestesítette, csak fiatalabb volt :/), na de ábrándozni lehet. Gideon gonosz, mindent bevet, hogy megsemmisítse Scott-ot, aki persze az összecsapás előtt szenved még egy sort, ami érthető, hiszen Ramona otthagyta az ötödik kötet végén. Na de visszatér, sok az akció, mindenki küzd mindenkivel, Ramona sem tétlenkedik, aki mint női főhős, továbbra is kimagaslik (most itt meg O'Malley vagy a csaját vagy az álomnőjét rajzolta meg...), vannak kisebb váratlan fordulatok, na de azért a vége elképzelhető olvasatlanul is.

Az meg külön csemege volt, hogy három általam kedvelt magyar képregényrajzoló is lehetőséget kapott pár Scottos képkocka rajzolásához, amik a kötet végén kaptak helyet.
Lakatos Istvánban éreztem legkevésbé a lelkesedést, szeretem a rajzait, de Bryan Lee O'Malley-től elég távol áll és ez sajnos látszik is, olyan legyen valami mert muszáj, de semmi több, bár meg kell jegyeznem, hogy az Állattemetőt felülről ábrázoló képkockája tökéletes, abban érzem őt.
Gróf Balázsé olyan tényleg grófbalázsos lett, hadd ne magyarázzam tovább. :D
Csordás Dániel Nocturne c. kötetét olvastam már, na az is elég távol áll a szórakoztató könnyed kategóriától, mégis azt érzem az ő öt oldalát olvasva, hogy na igen, ez az, ez nagyon jól sikerült, ez tetszik a legjobban. Jó a témaválasztás, a megvalósítás és persze nem tagadom, hogy a Széchenyi tér miatt is elfogult vagyok, mert azért ez mégiscsak egy országos kiadásba került, be, ha meg ideveszem Grófot is, akkor Pécs az uralkodó. :)

Az előző Scott Pilgrim-kötetekről írt bejegyzéseim megtalálhatóak itt.

Az első képkockától kezdve imádtam, imádom és imádni is fogom, klassz mindegyiket a polcomon látni.

Nekem ennyi: 8/10

Eredeti cím: Scott Pilgrim's Finest Hour
Megjelenés: 2010
Fordító: Somogyi Péter
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírborító
Oldalszám: 262 oldal
Ár: 1990,-
ISBN-szám: 978-963-310-025-7

2011. június 17., péntek

Böszörményi Gyula - Machó Zsófia: Ezopara 1. könyv

Böszörményi Gyula gyerekregényeiből én már kimaradtam, pedig tutira olvastam volna, ha fiatalabb lennék, szóval először kb. 2 éve a Rémálom Könyvek-sorozatra kaptam fel a fejem, hogy ez valami nagyon egyedi és furcsa ifjúsági regény lehet, érdemes lenne beleolvasni, ami elmaradt azóta is, de tervben van még mindig. Aztán jött az újabb fekete-regénysorozat, az Ezopara, ami jelenleg a harmadik köteténél tart és csak annyi volt meg belőle, hogy fura valami, ezoterikus parafrásszal meg Kispál- és Kiscsillag-számokkal és nem nagyon tudtam hova rakni, hogy pl. mennyire vegyem komolyan.

Fülszöveg: Azt gondolod, hogy manapság már soha, sehol, semmilyen körülmények között sem találhatsz igazi csodákra?
Ez a történet hat (három lány és három fiú) tökéletesen átlagos fővárosi fiatalról szól, akik pontosan ugyanezt gondolják, míg egy nap gyászkeretes levelet nem kapnak.
Szebi, Hanne, Spangli, Berke, Oberon és Anett egy olyan ember temetésén ismerkednek össze, akiről ők maguk még soha életükben nem hallottak, s akiről hamarosan az is kiderül, hogy talán nem is annyira halott, mint hitték.
A hat srác hatféleképpen viszonyul az élethez, így az egyikükben akár magunkra is ismerhetünk, s aztán velük együtt törhet ki rajtunk az Ezo(terikus) Para(frász)!
Nyomozás Lovasi-dalokkal a varázslat és valóság határmezsgyéjén.

A három lányhoz és három fiúhoz arcok is vannak társítva, minden fejezetcímnél ott van a képe annak, aki éppen elmeséli a történetet, amit nagyon jó ötletnek tartok, hiszen így megvan annak az illúziója, hogy mindez igaz történet, nem csak mese. A könyv impresszumában pedig írták, hogy mindez először az e-regeny.hu-n jelent meg, ott pedig még több kép van az egyes szereplőkről, meg kiegészítők is a történethez, szóval jó kis koncepció ez. Nem mindegyiküket éreztem eltaláltnak, Anett és Oberon az, akiket kicsit túlzásnak éreztem, tulajdonságokban és beszédstílusban egyaránt, Bereniké és Szebi szimpatikusak voltak, még ők beszéltek a leginkább úgy, mint én, Hanne németes magyarját nem nagyon tudtam megszokni, Spangli meg az a típus, akit messziről elkerülök. :D

Az tény, hogy ennél vegyesebb társaságot nehezen tudott volna alkotni az író(k), az már magában érdekes, hogy mit kezd egymással hat ennyire különböző kamasz, a történet meg izgalmas és élvezhető végig, tudom, közhely, de olyan volt kicsit, mintha én lettem volna a hetedik a bandában. :) Csömör Zoltán halott vagy sem, kik az árnyalakok, ki szórakozik, vagy van-e egyáltalán móka, és mindez a hétköznapi Budapest utcáin játszódik, néha megszólal az Örökre szívembe zártalak, ami szívcsücsök, úgyhogy nekem ez a része is nagyon tetszett a regénynek, hogy összefonódott a zenével.

Nos, szóval vannak klasszikus ifjúsági regények, ez nem az, a magyar piacon igenis újítónak számít (szerintem), szerkezetében, merészségében, laza hangvételében, amit jobban kellene terjeszteni és népszerűsíteni. Azt az egyet sajnálom, hogy annyira félbe lett vágva az első kötet, hogy nagyon a másodikért kiált, hogy minél hamarabb!

Nekem ennyi: 8/10

Kiadó: Pongrác Könyvek
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2010
A kötés típusa: füles kartonált
Oldalszám: 186 oldal
Ár: 2900,-
ISBN-szám: 978-963-88811-3-7

2011. június 16., csütörtök

1

Nem, most nem erről a filmről van szó, amit amúgy nézzetek meg, hanem, hogy pontosan egy éve startoltam ezen a napon, az első könyves bejegyzésem pedig egy nap múlva következett, Békés Pál Lakótelepi mítoszok c. könyvéről.

A bejegyzések, amik termelődhetnének már ezerrel, piszkozat formájában várakoznak egyelőre, de nem sokáig, mert bár az utóbbi pár napban nem tudtam őket megírni, mert pl. itt voltam: K2 (csak röviden), utaztunk, előadtunk, élveztük (többnyire), utaztunk és most itt vagyok. Szeretnék statisztikákat csinálni, majd lesz is, addig is itt ez a szép torta, egy ilyet szívesen elfogadnék, vagy bármit, ami baglyos.


2011. június 11., szombat

Neil Gaiman: Sosehol

Esemény: második próbálkozás Gaiman tündérmeséivel, az első is felemásra sikerült, na ez meg egyértelműen nem jött be. (Halk megjegyzés: a Sandman persze más kategória, az öt csillagos.) Alapjában véve arra voltam kíváncsi, hogy a Lenti Londont hogyan fogja felépíteni az író, milyen lényekkel és mennyire lesz a valóságtól elrugaszkodott, de ennél még A temető könyve is jobban magával ragadott, olvastam én, olvastam, mert eszembe sem jutott félbe hagyni, de az egészben nem éreztem a lelket, azt, hogy konkrét karakterek lennének, akik valamit valamiért csinálnak, van fejlődésük és igazi érzelmeik.

Fülszöveg: Richard Mayhew egy fiatal üzletember jó úton a fényes karrier, szép feleség és kellemes élet felé… ami mind semmivé lesz, amikor egy bajba jutott lány segítségére siet. Jótette jutalmául a hétköznapi Fenti Londonból átkerül a baljós, sötét Lenti Londonba, az elveszett idők, elveszett helyek és elveszett emberek bizarr világába. Különös társaságba csöppen: Ajtó – a lány, akin segített – nemesi származású és szülei gyilkosát keresi; de Carabas márki kétes szívességeket behajtva éli még kétesebb életét; Vadász a világ legnagyobb szörnyeit hajszolja.
A csatornák és metróalagutak labirintusában velük kell boldogulnia Richardnak, hogy segíthessen másokon és így segíthessen magán is. Vajon megleli-e azt az életet, amelyet már jóval korábban elveszített, mint hitte?

Vandemar és Croup egyszerűen röhejes klisék, idegesítő volt mindkettő, külsőleg-belsőleg ennél tipikusabbak már nem is lehettek volna. Richard-nak sem volt túl sok igazi megmozdulása, pedig elméletileg ő a főhős, akivel együtt kellene, hogy dobbanjon a szívem, de ez sem jött össze. Mondjuk az tény, hogy volt egy-két erősebb jelenete, amik nagyon tetszettek (pl. metrós), de ez kevés. A mellékszereplők sem bűvöltek el, még Lamia, a Bársony volt az, aki bármennyi misztikumot is tudott hozni, de persze ő is tipikus volt, tudom, de őt még izgalmasnak tartottam. Tudom jól, hogy Ajtót lehetne nagyon szeretni, ő az aki ilyen szerepkörbe van szánva, de ő is halovány volt. Az egész halovány volt, pedig amúgy érdekes felvetés a Lenti London léte, de a helyszínek megvalósításában sem éreztem semmi eredetiséget és a történet is az a sima egyenes vonalú, ah, nem nyavalygok tovább, abbahagyom, ez nem az én könyvem volt.

Nekem ennyi: 6/10

Eredeti cím: Neverwhere
Megjelenés: 1996 (?)
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Könyvek
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2008
A kötés típusa: papírborítós fűzött
Oldalszám: 269 oldal
Ár: 2480,-
ISBN-szám: 978-963-986-807-6

2011. június 7., kedd

Felvidéki Miklós: Némajáték

Mikor anno a Képregényfesztivál újdonságait nézegettem a neten, ez a történet azonnal felkeltette az érdeklődésemet, egyrészt mert kíváncsi vagyok a magyar képregényesekre, másrészt a pantomimes figurája is bejött. Egy félóra a Központi Böngészdéjében és bár a pantomimes figurája továbbra is jó, maga a kötet már nem annyira nyerte el a tetszésemet.

Fülszöveg: Négy fiatal képregényrajongó úgy dönt, hogy megteremtik álmaik hősét: a fehérre mázolt arcú, néma pantomimest, akinek vészhelyzetben minden ötlete valósággá válik. Ám felbukkan valaki, aki szerint ez a játék túl veszélyes, ezért elhatározza, hogy véget vet neki.

Vajon sikerül győzedelmeskednie a pusztításnak a teremtő képzelet felett?

Felvidéki Miklós a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakos hallgatója, a Magyar Képregény Akadémia tagja. Munkáival 17 évesen díjat nyert a Fumetto nemzetközi képregényfesztiválon, azóta pedig már több hazai elismerést is begyűjtött. A Noname és A fiú, akit Zsuzsinak hívtak szerzője most jelentkezik először önálló kötettel.

Talán a feléig nem is volt vele bajom, a geekek összegyűlnek a Képregénybörzén, eszmét cserélnek, hogy ki szerint mi a fontos egy képregényben, mire vevő az olvasó, aztán csatlakozik egy csaj is és elkezdik a Pantomimes történetét, mindig kicsit alakul, közben ide-oda kapcsolgatunk, ugye ezek alapján két fő szál van: a Pantomimes és a négy képregényes, na meg belép kicsit Oszvald is, a műkritikus, aki aztán Pantomimes ellenfelévé válik.

Tehát a képregényelméleti fejtegetések jók, a grafika azonban nekem nem jött be, kezdetlegesnek, vázlatosnak tűnt, mint ami nincs még befejezve, hanem csak skicc, persze tudom, hogy nem, ez Felvidéki stílusa, na de ízlések és pofonok. Akkor forgattam igazán csak a szememet, mikor Pantomimes a boltban vásárol és akkor egyszer csak megjelennek a pesti underground-arcok, és ez még jól a szánkba is van rágva, mint valami abszolút gagyi klisé, hogy tényleg már csak ez hiányzott és a karakterek is rendkívül tipikusak. Nem tudom mennyire akart ez az egész a képregény műfaja előtti tisztelgés mellett ironikus is lenni, egyszerűen nem vagyok képes józanul megítélni, mindenesetre tetszik a lelkesedés, de azért ez még nem az igazi.

Interjú a szerzővel itt és egy alapos elemzés itt.

Nekem ennyi: 6/10

Kiadó: Nyitott Könyvműhely
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: kartonált
Oldalszám: 112 oldal
Ár: 2490,-
ISBN-szám: 978-963-310-049-3

2011. június 4., szombat

Alessandro Baricco: Selyem

Emlékszem mikor tavaly tavasszal elkezdtem Baricco-könyveket olvasni, ezt pl. az egyik kertvárosi helyijáraton két fordulóban sikerült, akkor a Selyem valami elképesztő módon lenyűgözött a maga rövidségével, stilizáltságával, ám mégis rendkívül érzelem-gazdagnak éreztem. Nemrégiben újraolvastam és bár még mindig egy csodálatos történetnek gondolom, valami hibádzik egy nagyon-nagyon picit, szinte alig észrevehetően. Nem is tudom megmagyarázni, meglehet más érzelmi állapotban vagyok én is, és amiatt hat rám másképp, de ettől függetlenül továbbra is tartja magát szorosan a Tengeróceán mögött.

Az író szavai: "Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. Sok hozzáfűznivalóm nincs. Talán jobb, ha tisztázom még, hogy tizenkilencedik századi történetről van szó: fontos, hogy senki se várjon repülőgépeket, mosóautomatákat és pszichiátereket. Nincsenek. Bár ma se volnának."

"Egyébként azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék.
Talán kitűnik majd, hogy sorsukat oly módon szemlélik, ahogyan az emberek többsége egy esős napot szemlél."

Hervé Joncour egy fiatal francia kereskedő, akinek nem szokványos munkája abból áll, hogy idegen országokba utazik abból a célból, hogy selyemhernyó petéket vegyen, majd hazatérve városába eladja őket a helyi iparosoknak. Ám egy váratlan és pusztító járványnak köszönhetően a legtávolabbi utazására vállalkozik, Japán egyik eldugott szegletéből kell hoznia egészséges petéket, hogy a gyárak fent maradhassanak és a város se menjen tönkre. Elutazik Japánba, az Európától annyira különböző országba és ott kezdődik az, ami megváltoztatja Hervé-t.

A (kis)regény nincs 100 oldal, ami van, az is szellős, hiszen 65 kisebb fejezetre van leosztva és az egész annyira Bariccos, hogy nehéz is megmagyarázni, de ez az író nagyon tud valamit, hogy mivel tegye önmagát egyedivé és utánozhatatlanná. Nem használ terjengős leírásokat sem a tájról, sem az emberekről, csak néhány fontosabb adatot, ám az mégis elég ahhoz, hogy összeszoruljon a szívünk és én sokszor csak nagyokat sóhajtottam.

Nekem ennyi: 9/10

Eredeti cím: Seta (Silk)
Megjelenés: 1996
Fordító: Székely Éva
Kiadó: Helikon
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírborítós puhakötés
Oldalszám: 98 oldal
Ár: 1790,-
ISBN-szám: 978-963-227-278-8