"Egész életében csak egyre vágyott: hogy ne legyen sehol."
Megint egy komolyabb hangvételű képregényt vettem a kezembe, mégpedig Paul Auster New York trilógiájának első részének, az Üvegvárosnak a képregényre átdolgozott változatát. Nézőpont kérdése, hogy előny vagy hátrány, hogy nem olvastam a New York trilógiát, sőt semmit sem Austertől, de megbízható források szerint érdemes, kiváló író. Tehát nem tudtam semmit sem a történetről, az Üvegvárosról is csak annak fülszövegében olvastam, így most onnan vettem át pár sort:
"...egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmannt, a börtönből szabadult filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció."
Mindez 100%-ban igaz a képregényre is, még most sem igazán tisztázott előttem, hogy mi is történt valójában. Egyrészt meg kell küzdeni a személyiségek meghasonlásával, hogy éppen ki is az, akinek a gondolatait olvassuk: Daniel Quinn költő kapcsolódik össze William Wilson-nal, ami az írói álneve, és Max Work pedig a legnépszerűbb detektívszereplője. Aztán belép a képregénybe egy Paul Auster nevű magánnyomozó is, akinek a Stillmann-ügyben kérik a segítségét. De ez még nem a vége, még mindig bonyolódnak a dolgok, megjelenik a valódi Paul Auster is, az író, közben sor kerül némi filozófiai eszmecserére is, szóba kerül Bábel tornya, a bűnbeesés, a szavak-valóság kapcsolata és még pár finomabb gondolat, amihez sajnos nekem nem volt elég kapacitásom, lehet, hogy valaki már csak ezen is el tud merengeni órákat. Engem sokkal inkább az vonzott ebben az alig 140 oldalban, hogy volt benne valami vonzó, a rejtély, hogy nem tudom mi fog történni a következő oldalon, mégis az egészen végigvonult a végzet érzése, hogy mégis azt éreztem, hogy mindez így helyes. Annak ellenére, hogy nem mindent értettem, valójában nekem a 105. oldalon következett be egy törés, ahol Quinn gondolata egy olyan irányt vett, amivel nem értek egyet, még újra elolvasva is egy bukfencnek érzem. Hű, hát ez most ellentmondóan hangzik, de ez jellemzi most ezt az élményt.
Mindez 100%-ban igaz a képregényre is, még most sem igazán tisztázott előttem, hogy mi is történt valójában. Egyrészt meg kell küzdeni a személyiségek meghasonlásával, hogy éppen ki is az, akinek a gondolatait olvassuk: Daniel Quinn költő kapcsolódik össze William Wilson-nal, ami az írói álneve, és Max Work pedig a legnépszerűbb detektívszereplője. Aztán belép a képregénybe egy Paul Auster nevű magánnyomozó is, akinek a Stillmann-ügyben kérik a segítségét. De ez még nem a vége, még mindig bonyolódnak a dolgok, megjelenik a valódi Paul Auster is, az író, közben sor kerül némi filozófiai eszmecserére is, szóba kerül Bábel tornya, a bűnbeesés, a szavak-valóság kapcsolata és még pár finomabb gondolat, amihez sajnos nekem nem volt elég kapacitásom, lehet, hogy valaki már csak ezen is el tud merengeni órákat. Engem sokkal inkább az vonzott ebben az alig 140 oldalban, hogy volt benne valami vonzó, a rejtély, hogy nem tudom mi fog történni a következő oldalon, mégis az egészen végigvonult a végzet érzése, hogy mégis azt éreztem, hogy mindez így helyes. Annak ellenére, hogy nem mindent értettem, valójában nekem a 105. oldalon következett be egy törés, ahol Quinn gondolata egy olyan irányt vett, amivel nem értek egyet, még újra elolvasva is egy bukfencnek érzem. Hű, hát ez most ellentmondóan hangzik, de ez jellemzi most ezt az élményt. Rövid kritika pár képkockával: Small Press Spotlight: City of Glass
Nekem ennyi: 7/10
Eredeti cím: City of Glass
Megjelenés: 1994
Fordító: Polyák Béla
Kiadó: Míves Céh
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2006
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 139 oldal
Ár: 2200,- (antikvár állapotút már 1000,- alatt lehet találni, az enyém 890,- volt)
ISBN-szám: 963-86917-4-3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.