2011. március 30., szerda

Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra


Mostanában fejlődik ki egyre jobban bennem az az igény külső-belső emberi-világi hatások eredményeképpen (érts: ficka él, lélegzik és nem csak néz, hanem lát is), hogy tágítom a látókörömet, a saját kis buborékomat, így kaptam az alkalmon, hogy megjelent az Agave Kiadónál Ray Bradbury újabb válogatott novelláskötete, hogy akkor most ő jön. Természetesen utánanéztem a dolognak, képen is csaptam magam, hogy én eddig miért nem találkoztam az íróval, gondolok itt a Fahrenheit 451 témájára, de pótolni sosem késő.

Fülszöveg:
NEM MINDEN PIRULA KESERŰ…

…ha van egy csodálatos fagylaltszínű öltönyünk, amely megváltoztatja viselőjét.
…ha egy eldugott, sivatagi hotelban várjuk az enyhet adó esőt, amely különös alakban érkezik.
…ha telepesek vagyunk a Marson, és szörnyen hiányzik a Föld. Alkonyatkor a tenger kisodor elénk egy csodálatos lényt, kinek puszta léte is varázslat.
…ha…

Ray Bradbury 1959-ben megjelent „Gyógyír búskomorságra” című kötetének klasszikus novellái ma is éppen olyan frissek és újszerűek, mint régen, ma is ugyanúgy hatnak, mint fél évszázaddal ezelőtt – akár az űr távoli zugát, akár szívünk mélyét célozzák meg.

Így előre determinált rajongás és elvárt színvonal nélkül vágtam neki és a stratégiám az volt, hogy a témák eltérő volta miatt is, meg más miatt is, minden egyes novellát egy külön egységként fogok kezelni és önmagában ítélem meg egy skálán. Nos, ennek az eredménye lett a hét pont, ennyi az egész. Önmagukban néztem őket, persze most megint én vagyok a kakukktojás, hiszen nem tudom, hogy a többi novellái milyenek hangulatilag vagy végkicsengésben mit hordoznak magukban, de azért jó volt.

A novellák között voltak egészen kiemelkedőek, amit nagyon élveztem, de voltak erősen közepesek, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Érdekes módon a más bolygókon játszódó történetek lettek talán kivétel nélkül 5 csillagosok, a Földön sokszor sokkal esetlenebbnek éreztem az írót, mint amikor magának kellett megteremtenie a teljes környezetet, az ott élő emberek fejével gondolkozni, vagy akár csak tájleírást adni. Plusz ilyenkor mindig rácsodálkozom, hogy mindez eredetileg 1959-ben íródott, és mégis mennyire aktuális nagy része még most, 2011-ben is.

Személyes kedvencek: Gyógyír búskomorságra, A város, ahol senki sem szállt le, Bőrük barna, szemük arany, És a szikla felkiáltott, Itt tigrisek élnek

Kevésbé kedvencek: A békés időjárás évszaka, A házasságfoltozó, Nagyböjt első napja, A búcsú napja, Az ajándék

Elég rapszodikus volt, a számomra nagyon rosszakat simán váltották a legjobbnak ítéltek, és oda-vissza, de egészen bizonyos vagyok abban, hogy érdemes még Mr Bradbury-vel foglalkozni, akár könyvégetésről lesz szó, akár Marsbéli krónikákról.

U.i.: mennyire, de mennyire tudtam mi lesz a végkifejlete a kötet címadó novellájának :P Na, ki mire tippel(t)?

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak.

Nekem ennyi: 7/10

Eredeti cím: A Medicine for Melancholy
Megjelenés: 1959
Fordító: Galamb Zoltán
Kiadó: Agave Könyvek
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2011
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 272 oldal
Ár: 2880,-
ISBN-szám: 978-615-5049-08-8

2011. március 23., szerda

Bólya Péter: A veréb századik lépése

„Szerelmes vagyok – gondoltam a kolesz felé menet. – De nem túl érdekes.”

Nem nagyon szoktam visszamenni a múltba, de ezt azt hiszem már le is írtam egyszer, hogy nagyrészt 21. századi műveket olvasok, abban érzem jól magam, bár Bólya Péter kisregényét szeretem. Egy éve olvastam először, a címe alapján figyeltem fel rá valahol, aztán nemrég újraolvastam, hiszen aktualitását megtartotta, akkor is, ha az én életemre vetítem, akkor is, ha 1979-et vetem össze 2011-gyel, az egyetemista lét nem sokat változott, csak a külsőségek.

"Tegnap felmentem Beához. Otthon volt. Az anyja sehol. Szeretkeztünk. "Finom vagy”, mondta Bea, ez a szavajárása. Felültünk, cigiztünk. És egy pillanatra – isten bizony! – az jutott az eszembe, hogy mi a túrót keresek én itt."

Berecz Laci 18-19 éves budapesti srác, akit felvettek a Szegedi Tudományegyetem Orvostudományi Karára, szeptembert írunk, amikor megkezdi a tanulmányait. Koleszos lesz persze, négyen vannak egy szobában: van a félszeg srác, a bulizós srác, az osztályelső és Berecz Laci, aki még keresi a helyét. Megismerkedik egy lánnyal, Beával, meg sok-sok különböző rétegből jövő szegedi figurával, és persze a mérleg billeg egyik oldalról a másikra, de többet nem szeretnék elárulni.
Közben mi is betekintést kapunk, hogy milyen is lehetett akkor egyetemistának lenni Szegeden, milyen volt a város, mit kínált, főleg kocsmaügyileg, hiszen annak elég széles spektrumát bemutatja az író. Az volt a jó benne, hogy tényleg hiteles volt, hiszen Bólya Péter valóban járt az Orvosira Szegeden, valóban ő is azokkal az identitásbeli problémákkal küzdött, hogy maradjon-e az orvosi pályán vagy inkább a bölcsészkarra járjon, amire inkább vágyott. Berecz Laci mutat egyfajta megoldást, de minden jól végigkövethető, ha valaki elolvassa Bólya Péter életpályáját, sőt a kisregénynek készült két folytatása is, A védőirat és a Szüret címmel. A naplóforma személyesebb jelleget ad az egésznek, Mikes Kelemen bevonása pedig elég jópofa ötlet volt, hiszen ő az, aki "a legnagyobb mester az el nem küldött levelezésben."

Tulajdonképpen a lényegi kérdések ma is ugyanazok, engem és szerintem sokakat foglalkoztatott már egyetemi évei alatt, hogy jó-e az irány, merre tovább, milyen értékrendet válasszunk. Meg lehet persze szökni, vagy szenvedni vagy egyszerűen csak élvezni az életet, ha persze tudod, hogy jó helyen vagy. Berecz Laci engem véglegesen az ugráló vagy lépegető veréb hasonlatával fogott meg, ott teljesen elvesztem, ez kiválóan leírja a lényeget.

"Igen, kedves Csabai, veréb vagyok, mint a többi. Idáig lépegettem, de most nincs tovább, megléptem a századikat, vége az esztendőnek, ezentúl ugrálnom kell. Legalábbis látszatra. Mert magamban mindig lépegetni fogok, ebben biztos vagyok. De élni akarok, és meg kell tanulnom ugrálni. Ugrálni, ahogy a többi veréb."

Nekem ennyi: 9/10

Kiadó: Magvető Kiadó / Rakéta Regénytár
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1979
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 171 oldal
Ár: nem kapható, örülnék, ha valaki felkutatná nekem :D
ISBN-szám: 963-270-959-4

2011. március 20., vasárnap

Így megy ez - automata kölcsönzés a Tudásközpontban

Nevezzük önkiszolgáló kölcsönzésnek, automata kölcsönzésnek, a lényeg ugyanaz: emberi közreműködés nélkül kölcsönözhetjük ki a dokumentumokat. Előnye, hogy (elméletben) gyorsabb, nem kell senkinek sem köszönni, sem hozzá szólni, hátránya, hogy ridegebbé válik a könyvtárba járás és persze kevesebb könyvtárosra van szükség a frontvonalon.
A Tudásközpontban nem úgy tűnik, hogy helyettesítene bárkit is a szintenkénti egy gép, 2-3 kölcsönzős könyvtáros mindig be van állítva a pultba szintenként, egyszerűen hozni kellett egy ilyet is A Könyvtárba, mert hát mégiscsak emeli a technikai színvonalat és szerintem tényleg klassz kiegészítő szolgáltatásként, csakhogy egyáltalán nem működik tökéletesen.

Na de akkor nézzük a lépéseket és majd azoknál leírom a tapasztalataimat:

1. odalépünk hozzá, nevet még nem adtam neki, de lehet Margó.
A monitor érintőképernyős, folyamatosan kiírja az instrukciókat, ebbe a nyitott könyv-kinézetű részbe kell beletenni a kölcsönözni kívánt dokumentumokat, jobb kéz felőle pedig az olvasójegy beolvasó ketyere van.


2. belerakjuk a mélyedésbe az összes könyvet.
Szerintem igazából az a lényeg, hogy a könyvek azért ne összevissza, hanem a gerincükkel lefelé legyenek, mivel a gerinchez közel vannak az RFID-csíkok is, amiket érzékelnie kell a rendszernek. Látszik ezen a képen is, hogy az egyik Warhol-könyv elég nagy méretű volt, a széle ki is lóg a gépből, így annál létfontosságú a behelyezése. (úristen, megriadok miket írok, de utólag mókás)

3. ráhelyezzük a beolvasó készülékre az olvasójegyet, ami már persze bankkártya-szerű, nem laminált papír, mint régen volt. Zölden világít, ha okés.

4. először a bal hasábban kiírja, hogy jelenleg milyen dokumentumok vannak nálam (szerző, cím, lejárat ideje, példányvonalkód)

5. aztán pedig a jobb hasábban kilistázza azokat, amiket ki szeretnék kölcsönözni, ugyanazokkal a adatmezőkkel persze.
Persze itt jönnek a problémák... Több alkalommal is előfordult velem, hogy 5 könyvet szerettem volna kihozni, de csak négyet olvasott be, többször is megpróbáltam és a végén az lett, hogy ugyanúgy fordulhattam a könyvtároshoz, aki manuálisan kikölcsönözte nekem, illetve az ő RFID-beolvasó mezőjük talán erősebb (mivel annak hatósugara állítható). Elmegy az idő és ennek így nincs sok értelme.
Jelzi azt is, ha véletlenül valaki piros csíkkal ellátott könyvet szeretne kölcsönözni, ahogy pl. az alábbi képen is látszik, mert azokat nem lehet kölcsönözni.
A legutóbbi alkalommal pedig, amikor a képeket is csináltam, az volt, hogy bár egyik sem volt piros csíkos, és volt is elég kapacitásom 5 könyvre, mégis kiírta, hogy Nem kölcsönözhető példányok is vannak az asztalon!, így újra fordulhattam a könyvtároshoz, aki először maga sem értette mi lehet a probléma, de végül kiderült, hogy csupán annyi, hogy az RFID szeszélyes volt, és nem szerette volna, ha a művészeti albumok mellett chick-lit-et is olvassak, így a Bridget Jones 2-t nem akarta odaadni. De persze nem hagytuk magunkat, így kisebb küzdelem után sikerült beolvastatni az RFID-rendszerrel a Bridget Jones 2-t is.

3x használtam eddig, mindháromszor gond adódott, nem tudom mit kellene csinálni, finomítani a beállításokon, vagy mást, de jó lenne, ha kisebb lenne a hibaszázalék.

6. Ha minden okés, akkor még rá kell egyet nyomni A dokumentumok kölcsönzése feliratú gombra és akkor kinyomtatja egy szalagszerű papíron, hogy mik vannak nálam és mi a lejárati idejük.

7. Ha ezzel is megvagyunk, akkor már csak annyi, hogy Kösz, Margó! ;)

Az RFID-rendszert az ODIN Budapest biztosítja. Hivatalos honlap.

2011. március 17., csütörtök

Sylvia Plath: Az üvegbura

„Csak hát én éppen hogy nem tartottam a kezemben semmit, még önmagamat sem.”

Mint utóbb kiderült, szinte napra pontosan ugyanakkor olvastam el újra idén, mint 2010-ben, érdekes, lehet benne összefüggés, de nem direkt időzítettem így. Ez a könyv megint egy olyan kincs, amihez nagyon kötődöm, én tudok, ellentétben sok emberrel, akik csak távolról szemlélik, hogy mi is ez? Nem mindenkinek kék az ég és zöld a fű? Igen, van, amikor megkapsz mindent, megvan a világon mindened, ami után mások csak vágyakoznak, mégsem tudod ki vagy, mégsem tudsz elégedett lenni. Vagy nem is igazán az elégedettségről van szó, de Sylvia Plath-nak is példaértékű fiatalkora illetve egyetemi évei voltak, ösztöndíjak, Cambridge, sikeresség a köbön, aztán 23 évesen férjhez ment, 2 gyermeket szült és mégis... pár hónappal a 30. születésnapja után öngyilkos lett, míg a gyerekei aludtak a másik szobában, ő egyszerűen a gázsütőbe dugta a fejét.

Jogunk igazából nincs őt megkérdőjelezni, maradt utána az önéletrajzi regénye, Az üvegbura, ami Esther Greenwood történetét meséli el, igen aprólékosan és fájdalmasan szépen vezeti fel a lelki vívódását, hogy mikor mi jár éppen a fejében, akár az öngyilkossági nemekre gondolok, akár arra, hogy mennyire nem találta a helyét a világban annak ellenére, hogy a világ viszont határozottan kijelölte számára az utat. Nem kellett neki.

Fülszöveg: „Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.”
Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe.
„Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.”
A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

"Honnan tudhattam – az iskolán, Európában, valahol, akárhol –, nem ereszkedik-e rám fojtogató levegőjével ismét az üvegbura?"

Nekem ennyi: 10/10

Eredeti cím: The Bell Jar
Megjelenés: 1963
Fordító: Tandori Dezső
Kiadó: Kriterion
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1981
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 237 oldal
Ár: bookline antikváriumban már van 1000,- alatt (a 2010-es Európás kiadás 2800,-)
ISBN-szám: 963-07-2458-8
(nagyon szép az új Európás kiadás, én azt fogom megvenni, ma lapozgattam a boltban :))

2011. március 13., vasárnap

Paul Auster – Paul Karasik – David Mazzucchelli: Tükörváros


"Egész életében csak egyre vágyott: hogy ne legyen sehol."

Megint egy komolyabb hangvételű képregényt vettem a kezembe, mégpedig Paul Auster New York trilógiájának első részének, az Üvegvárosnak a képregényre átdolgozott változatát. Nézőpont kérdése, hogy előny vagy hátrány, hogy nem olvastam a New York trilógiát, sőt semmit sem Austertől, de megbízható források szerint érdemes, kiváló író. Tehát nem tudtam semmit sem a történetről, az Üvegvárosról is csak annak fülszövegében olvastam, így most onnan vettem át pár sort:
"...egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmannt, a börtönből szabadult filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció."

Mindez 100%-ban igaz a képregényre is, még most sem igazán tisztázott előttem, hogy mi is történt valójában. Egyrészt meg kell küzdeni a személyiségek meghasonlásával, hogy éppen ki is az, akinek a gondolatait olvassuk: Daniel Quinn költő kapcsolódik össze William Wilson-nal, ami az írói álneve, és Max Work pedig a legnépszerűbb detektívszereplője. Aztán belép a képregénybe egy Paul Auster nevű magánnyomozó is, akinek a Stillmann-ügyben kérik a segítségét. De ez még nem a vége, még mindig bonyolódnak a dolgok, megjelenik a valódi Paul Auster is, az író, közben sor kerül némi filozófiai eszmecserére is, szóba kerül Bábel tornya, a bűnbeesés, a szavak-valóság kapcsolata és még pár finomabb gondolat, amihez sajnos nekem nem volt elég kapacitásom, lehet, hogy valaki már csak ezen is el tud merengeni órákat. Engem sokkal inkább az vonzott ebben az alig 140 oldalban, hogy volt benne valami vonzó, a rejtély, hogy nem tudom mi fog történni a következő oldalon, mégis az egészen végigvonult a végzet érzése, hogy mégis azt éreztem, hogy mindez így helyes. Annak ellenére, hogy nem mindent értettem, valójában nekem a 105. oldalon következett be egy törés, ahol Quinn gondolata egy olyan irányt vett, amivel nem értek egyet, még újra elolvasva is egy bukfencnek érzem. Hű, hát ez most ellentmondóan hangzik, de ez jellemzi most ezt az élményt.

Rövid kritika pár képkockával: Small Press Spotlight: City of Glass


Nekem ennyi: 7/10


Eredeti cím: City of Glass
Megjelenés: 1994
Fordító: Polyák Béla
Kiadó: Míves Céh
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 2006
A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 139 oldal
Ár: 2200,- (antikvár állapotút már 1000,- alatt lehet találni, az enyém 890,- volt)
ISBN-szám: 963-86917-4-3


2011. március 8., kedd

Philip K. Dick: Kizökkent idő


Egy ideje, egészen pontosan a Galaxis Útikalauz stopposoknak év eleji újraolvasása óta motoszkált bennem, hogy de basszus, ez csak a sci-fi egy speciális szelete és annyira tág ez a része is az irodalomnak, hogy valamit még kellene, mert ez így nem elég, nekem legalábbis nem. Aztán kisebb kanyarokkal jött a felismerés, hogy nekem Philip K. Dick kell, mert a hagyományos robotos-űrben száguldozós-lézerháborús része nem izgat a dolognak (pedig nagyon szeretem a SW-filmeket), de ő legalább érdekes témákkal foglalkozik, mint pl. alternatív valóság, mi a valóság?, mindenféle fantasztikus elem, ami elég izgalmasnak hangzott és a különböző tartalmak átböngészése után a Kizökkent időre esett a választásom. Erről azt gondoltam, hogy kezdetnek megfelelő, még nem annyira elrugaszkodott, de azért megvan benne az, ami kell és végülis utólag azt tudom mondani, hogy a célnak megfelelt.

Fülszöveg: Volt már olyan érzésed, hogy a világon minden körülötted forog? 1959-et írunk. Ragle Gumm egy álmos, amerikai kisvárosban lakik, és abból él, hogy mindennap megfejti és beküldi kedvenc napilapja rejtvényét. Egyedülálló tehetségének köszönhetően ő az első számú versenyző a „Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke?” című játékban. Aztán az a nyugtalanító érzése támad, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal. Mintha minden körülötte forogna. Vajon kik azok, akik minden lépését figyelik? Miért olyan fontos számunkra, hogy ne tudja elhagyni a várost? És mit csinál ő valójában, amikor naponta megtippeli, hogy „Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke”? A világ lassan kezd darabokra hullani, és Ragle Gumm mindent elkövet, hogy megtalálja a valóságot. Bármi is legyen az.

Nagyon jó a felépítése a könyvnek, elindulunk a szép kis amerikai kertvárosból, ahol minden olyan békés és mondhatni tökéletes az élet, Ragle is csak rejtvényt fejt, a férfiak dolgoznak, a nők háziasszonyok, a gyerekek meg játszanak. Kell ennél több? Aztán a férfi, és sógora is furcsa dolgokat észlelnek, mintha valami nem stimmelne a világukban. Éppen megfelelő adagokban érkezik a titokzatosság és élveztem, hogy apró építőkockákból kell felépítenem az egészet, de a könyv felétől kicsit átfordult a dolog egy ámokfutásba, amikor már minden belekerült az égvilágon, nem akarom lelőni, hogy hova meg milyen eredményre jutunk el, de akkor már nekem kicsit elszállt a dolog és valahogy nem is érzem azt, hogy megkaptuk volna a szükséges magyarázatokat, csak hogy valami nagyot akart alkotni.
Mindenképpen érdekes elképzelés és komolyan mondom, hogy tetszett, meg voltak benne nagy mozzanatok, csak ahhoz képest, hogy 10 ponttal indult és tartotta is magát egy ideig, az egész lezárása nekem nem tetszett, de lenyűgöző, hogy az író milyen képzelettel rendelkezett és mennyire jól látott már 1959-ben is egy-két dolgot a jövővel kapcsolatban.

Utóirat: az Egyesült Államokban már 1959-ben arra panaszkodtak, hogy miért hangosabb a reklám a tévéműsorok közben. Hol voltunk mi ekkor? Kb. 50 évvel később a magyarokat is elkezdte izgatni ez a dolog. :)

Nekem ennyi: 8/10

Eredeti cím: Time Out of Joint
Megjelenés: 1959
Fordító: Pék Zoltán
Kiadó: Agave Könyvek
A kiadás helye: Budapest

A kiadás éve: 2004

A kötés típusa: papírkötés
Oldalszám: 201 oldal
Ár: 1780,-
ISBN-szám: 963-863-619-5

2011. március 5., szombat

Tudtam én...

Tudtam én már 2010 végén, hogy az idei év nem a bőségé lesz, hanem nagyon is az, amikor kevesebb könyvet lesz időm és energiám elolvasni, nos ez most már teljesen beigazolódni látszik, és a blogon is egyértelmű, hogy márciusi dátummal még egy bejegyzés sem született könyvről. Idén eddig klasszikus értelemben vett regényt 9-10-et olvastam el, legutóbb az Önregényt fejeztem be, na de semmi kedvem 200 oldalnyi hisztiről és egy annyira, de annyira egyértelmű befejezésről értekezni itt, amit nem is ajánlanék senkinek sem, akkor meg minek.

Na de a Papírrepülő nem halt ám meg, csak most kicsit várni kell a bejegyzésekre, nem lesz havi 10, márciusban tutira nem. Épp most járok a Kizökkent idő (Philip K. Dick) végén, próbálom összerakni a szálakat, meg befejezem Az üvegburát (Sylvia Plath) is, csak hát az meg az utolsó harmadában megint nagyon lehangol és csak húz lefelé, bármennyire is szeretem. Ezekről mindenképpen szeretnék majd bejegyzéseket, na meg következnek majd a már beharangozott könyvek: Doppler és A szépség vonala. Azóta sikerült még egy jóságot felfedeznem, így megismerkedem egy újabb íróval is márciusban, ő nem más, mint Ray Bradbury, akinek most fog megjelenni az Agave Kiadónál egy újabb novelláskötete, a Gyógyír búskomorságra. Olyan jó cím, a gyógyírek jó dolgok. :)