Versek a középpontban

Ahogy szerkesztgetem a bejegyzést, már át is csúsztam április 11-be, amikor a Költészet Napját ünnepeljük, így idevetettem a Papírrepülőre is pár kortárs magyar szerzőtől származó verset, amiket szeretek és szerintem nagyon is szerethetők. Két nő és egy férfi: Turbuly Lilla, Tóth Krisztina és Székely Szabolcs.

Székely Szabolcs: Hajnal

Fény, teagőzben.
Ágyamon alszol, közben
mosolyogsz. Győztem.

(In: Kilenc másodperc reggelente, Budapest: Tipp Cult, 2005, 56. oldal)

Székely Szabolcs: Ha bárhonnan, ha bárhová,

ha bárhonnan mehetnék
ha bárhová

egyszerűbb lenne indulásom
érkezésem

vagy nem lenne többé indulásom
érkezésem

de tőled kell mennem tehozzád
ennyi mozgásom bárhovasága

követek megannyi mágneses tengeri ösvényt
talán partnak ütközöm mint a delfinek

parancsszót követnem
nincs parancsszó

csak a mozdulat
csak a mozdulatlanság verőér-útjai

ha bárhonnan mehetnék
ha bárhová

(In: Kilenc másodperc reggelente, Budapest: Tipp Cult, 2005, 40. oldal)

Székely Szabolcs: Alkuhaiku

Nincs alku – mondod.
Nincs alku – válaszolom.
(Meg is egyeztünk.)

(In: Kilenc másodperc reggelente, Budapest: Tipp Cult, 2005, 33. oldal)

Turbuly Lilla: Fragile

Hajnalban arra ébredtem, hogy fázom.
Mondjanak az időjósok akármit,
kifog az ősz a szeptemberi lázon,
eső veri a szomjazó kert fáit.

És mert nem bírtam elaludni újból,
peregni kezdett lassan, ami volt;
nem én akartam végignézni hússzor,
fejemben mégis két film zakatolt.

Szemcsés nagyon, mert régi már az egyik,
hiányzik sok kép – az idő vágta meg.
Forgatjuk még a másikat, de meddig?
S ha elkészül, poros raktárba megy?

Dobozba zárul, és nem látszik előre,
ha készül új, kinek jut főszerep,
hogy most adódik vagy talán jövőre
a véletlennek kedvező terep.

Bár ősszel jobban látszik, hogy hiába
(és így van akkor is, ha visszakérdezünk)
csomagoljuk magunkat szerelembe, nyárba.
(Különben is: hány film az életünk?)

(In: Szélrosta, Budapest: Tipp Cult, 2008, 54. oldal)

Turbuly Lilla: Búcsú a várostól

Kívülről még mozdulatlan minden,
érzem csak, ahogy az idő játszik velem:
fölgyorsít, lelassul, lebegni kezd
majd nekilódul – köztem s a túlparti
város között ringó kötélhidat bontja,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Titkos időszámítás váltja fel
a szokottat, ahogy az évet tervezem:
utolsó ősz, utolsó karácsony,
lehámló kéreg egy sor vén platánon,
februári hóban a tavasz lábnyoma,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Lépkedni lassan, át a Vizslaparkon,
alkonyatkor menni, szűrt fényben, éhesen
vagy reggel hét előtt még, szembe a nappal,
ahogy a Zsinagóga mögül támad föl hirtelen.
Ablakomból a hegy, rajta pincék gyöngysora,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Bár újra abban a másik parkban állnék,
mint tíz év előtt, hol dönteni kell, már tudnám:
csak visszhang tudott lenni, csak árnyék,
sem boltozat, sem megtartó meder.
Ami volt, annak most van alkonya,
elenged, ki nem fogott kézen soha.

Lábam alatt szuvas pallóból por szitál
– mindig az veszít, aki félreáll? –,
már nem keresek gázlót, csónakot,
a folyó mentén északnak indulok.
Rám köszön a bizonyosság józanabb kora,
elengedem, kit nem fogtam kézen soha.

(In: Szélrosta, Budapest: Tipp Cult, 2008, 15. oldal)

Tóth Krisztina: A megfoghatatlanról

Alighogy írni kezdem, máris azt
érzem, nem ezt akartam mondani
és az fog elsikkadni pont, ami
körülfoghatna. Nézzük azt,

ahogy a hegyi úton állsz, grimaszt
vágva, hogy ne fotózzalak. Aki
örökké próbál félrehajlani,
az nincs jelen. Időnként felriaszt

az elszalasztott kép. Belobban
a széleken, és összeégsz ravaszkás
mosollyal pöndör műanyaggá: jól van,

megsemmisültél. Úgy hozná a hangzás,
hogy a végén a neved még kimondjam
búcsúzóul, de félrehajlasz végleg.

(In: Porhó, Budapest: Magvető, 2001, 88. oldal)

Tóth Krisztina: Regula iuris

Mert mit egyszer megszerzettél
majd mikoron nem tied már
véle méges mássá lettél
sose leszel aki voltál

És tetőled elvetettél
bárha véle magad voltál
egyedül csak véle voltál
igazán magad

Ha igazat akarsz tenned
nálanélkül magad lenned
részed benne meg kell adjad
tenmagadtól odahagyjad

Többszer nem kell hozjád venned
marad méges birtokodban
teljességed úgy lehet meg
ha ki voltál véle ott van

(In: Porhó, Budapest: Magvető, 2001, 63. oldal)

Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók

Neked most jó lehet:
nem görgetsz tovább, rágatlan falatot,
alamuszi képpel a szádban,
amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.
Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,
nem csöng bele a telefon:
máskor se csöng, te persze hívsz azért,
egyenletes szúrás az éjszakában.
Nem futunk össze a buszon se,
a véletlenek gyönyörű
összjátékának vége most, a kormozott ég
mögött vonul tovább a pillanat,
és nem lobban ki majd a délelőtt, ha
a dupla üvegajtó elé nem akasztod
üggyel-bajjal a bordó takarót fel.
(Ott hagytam, töksötét van.)
A vers címét köszönöm különben:
jelentkezem majd én is, ott leszek
a naptáradban, névtelen nyolcadik nap,
nem tartozik és nem tart sehová.

(In: Porhó, Budapest: Magvető, 2001, 61. oldal)

Tóth Krisztina: Az árnyékember

Elég necces labdákat küldesz, édes,
ez az Adrienn például nem jön át.
Így névre jó, csak testközelben éles,
mindezt nem azért mondom, csakúgy: nahát.
Elállt végre – beszéljünk erről inkább –,
abbamaradt a többnapos eső.
Maradjunk annyiban, hogy ez még
nem volna baj, csak nem túl jóleső.
Jutott más is az éjszaka eszembe:
hogy a bólogatós halogénlámpa,
itt kéne légy, hogy te is lásd, ha szembe
állok, kicsit az elveszett cicára
hasonlít, ahogy a fejét tartja.
Míg néztem, kikísérleteztem
egy kétarcú embert a falra,
egyik kezem a másik kezemben
– ez nyilván nem fog összejönni újból,
de én a helyedben vigyáznék magadra –,
szóval egy kétarcú ember ujjból,
mintha imádkoznék, a falra,
hajnalban aztán valakit hívott, de téves,
az is lehet, hogy az a kétarcú ember,
hát van-e egy árnyéknak hangja, édes,
és mit csinálja a két szabad kezemmel?

(In: Porhó, Budapest: Magvető, 2001, 67. oldal)